Egyesületünk 2009. november 15-én emléktáblát avatott a Rhédei utcában Vikár György iránti tiszteletünk és szeretetünk kifejezésére. Az emléktábla-állítás gondolata Liebner Anikótól származott, a megvalósításban Liebner Anikó, B. Gáspár Judit, Vincze Anna vett részt. Az avatást követően, Vikár György lakásában, a család és az Egyesület kis fogadást tartott.

Köszönjük a résztvevőknek az érdeklődést és megjelenést, a szervezőknek a terv megvalósítását, és Vikár Andrásnak és Vikár Lászlónak, hogy az emlékezésnek méltó helyszínt biztosítottak!

Az emléktábla-avatáson Bokor László és B. Gáspár Judit tartottak beszédet.

A Magyar Pszichoanalitikus Egyesületen belüli kezdeményezésnek köszönhetően emléktáblát állítunk Vikár György szellemisége, munkássága, személye iránti tiszteletünk és szeretetünk kifejezésére.

A hely, ahol állunk, a felavatott emléktábla alatt nagyon jól ismert számomra. Mély és személyes emlékek kötnek e helyhez. Számos alkalommal, heti rendszerességgel jártam itt majd két évtizeddel ezelőtt. És többen vagyunk, akik ezt az utat jártuk. Nem csak itt, az emléktábla fala mentén és Vikár György lakásában, ahol rendelt, szupervíziót nyújtott, szemináriumot adott, hanem a pszichoanalitikussá válás és a pszichoanalitikus munka szép útján is. Generációk jártak erre, köztük az enyém is, képződtek, fejlődtek, miközben valami szépet tanultak.

Nehéz tanítani a pszichoanalízist, ahogy nehéz tanulni is azt. Mert a tudattalant nem lehet megtanulni, csak megtapasztalhatjuk létezését magunkban és másokban. Vikár Tanár Úr sokat tudott nyújtani. Ezzel tudott finom nyomot hagyni azokon, akik nála képződtek. Nem egy módszer átvételét várta, hanem a tapasztalás, érzékeny figyelem fontosságát mutatta meg. Megmutatta és nem megkövetelte. Ennek köszönhető, hogy terápiás munkám során valami olyat adhatok a hozzám fordulóknak, amiből magam is sokat kaptam.

Személyes benyomásaim, élményeim szerint Vikár György az embert akarta megérteni élményeivel, sérüléseivel, feldolgozási kísérleteivel együtt. Alapvetően ez mozgatta, amikor esetekről beszélgettünk képződésem során. Érteni akarta a pácienst, akiről beszéltem neki, és érteni akart engem, hogy milyen belső élmények határozzák meg viszonyulásaimat páciensemhez. Nehéz kérdéseket tett fel, amelyekre sokszor nem tudtam a választ. Egyszer visszakérdeztem, hogy én nem tudom a választ, de mit gondol ő? Azt felelte: „Én sem tudom, de majd rájövünk. Van időnk.” És ettől valóban lett időnk. Türelmétől kitágult a tér, szabaddá vált a gondolkodás. Így lett mestere sokunknak, így hagyott finom nyomott szakmai viszonyulásunkon.

Vikár György sokat tett a pszichoanalízis hazai haladásáért. A 60-as évek elején kapcsolódott a sajátos körülmények között mozgalomként működő magyarországi pszichoanalízishez. A kapcsolati folyamatokat központinak tekintő szemléletével részévé és fenntartójává vált a pszichoanalízis Budapesti Iskolájának, amelyet a nemzetközi szakma a mai napig számon tart, és amelynek napjainkig tartó hatása érzékelhető a mélylélektani gondolkodásban.

Dolgozott az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben adjunktusként, majd a Faludi utcai gyermekpszichoterápiás rendelőt vezette 1983-ig. Ezután az Árpád Kórház gyermekpszichiátria osztályvezető főorvosa volt nyugdíjba meneteléig, 1992-ig. A 70-es években tagja volt a nagy ötöknek. Azok közt volt, akik felvették a kapcsolatot a Nemzetköz Pszichoanalitikus Társasággal, az IPA-val. A nagy ötök ekkor nyerték el nemzetközi szinten is a kiképző analitikusi minősítést, ami lehetővé tette, hogy Egyesületünk Study Grouppá, majd 89-ben a Római Világ Konferencián teljes jogú, Component Society-vé váljon, elsőként Kelet-Európában. 1989-től 1992-ig Egyesületünk elnöke volt.

Sokat köszönhetünk Vikár Györgynek, személyének, személyiségének. Sokat kaptam, sokat kaptunk. Olyan tág és gondolkodásra serkentő teret hagyott hátra nekünk, amelyben újabb generációk találhatnak utat és segíthetik elő a következő nemzedékek fejlődését.

Köszönjük.

Kedves Mindnyájan, akik eljöttetek, eljöttek, hogy az emléktábla-avatás ürügyén együtt emlékezhessünk Vikár Györgyre, aki egyikünknek családtagja, másikunknak mestere, kollégája, barátja, szomszédja volt. Hat éve kell nélküle, bölcs, békéltető de meg nem alkuvó, kíváncsi, minden hisztérikusságot csillapító, kedves egyénisége, segítsége, jelenléte nélkül gyűrnünk ezt a nem könnyű életet.

Az én nemzedékem még emlékszik az időkre, amikor napi 8-10 óra intézményi munka mellett még 4-6 órán át, szinte jelképes összegért foglalkozott paciensekkel, jövendő kollégákkal. E mellett születtek izgalmasabbnál izgalmasabb írásai a gyász- és traumafeldolgozás dinamikájáról, az ifjúkor válságairól, kulturális és művészi kreativitás személyes motívumairól, és még életregényét is volt ereje és bátorsága megírni és elénk tárni. Egyéniségének szépségéről árulkodik, hogy egyszerre volt képes hűségesnek maradni a freudi, hermanni gondolatokhoz, és, amennyire az információimport éppen adott legális-féllegális csatornái engedték, szembenézni más áramlatokkal, integrálni az új pszichoanalitikus teóriákat.  Írásainak, gondolkodásának legfőbb erénye, az én olvasatomban hihetetlen elfogulatlansága, előítélet-mentessége, a tárgy iránti rendkívüli alázata, minden dogmatizmust nélkülöző gondolkodásmódja, és nem utolsó sorban szövegeinek irodalmi szépsége, ritka képessége a szakbarbár nyelvhasználat elegáns elkerülésére. Mint írja, az embert legsajátabb jellemzői természet és kultúra szülötteként sajátos lebegésre késztetik saját határain, s ezt vállalni kénytelen, ha feszítő önreflektív és spirituális igényeinek meg akar felelni. Ez a vállalt határállapoton lebegést tükrözi az a módszere, ahogy az egyéni életrajzi, kórtörténeti eseményeket tágabb kultúrtörténeti, metapszichológiai kontextusban helyezte el.
         
Írásaiban is megmutatkozott az a végtelen lelki, hermeneutikus tapintata, mellyel egy páciens, egy mű, egy művész, egy kultúrtörténeti vagy bibliai személyiség sebeit gyógyítóan megérintette, amilyen tisztelettel tekintett drámájukra és szublimációs erőfeszítéseikre. A rekonstrukciót mindig a „talán így volt, így lehetett” jótékony nyitottságának fátylába borította, lett légyen szó a krisztianizáló görög-zsidó filozófusról: Philonról, vagy szent Ágostonról, Hamletről, Kierkegaard Don Juanjáról, Ferenczi Sándorról, Balázs Béláról, Thomas Mannról, vagy egy paciensről. Akikkel foglalkozott, mindig szellemi társainak tekintette, soha nem használta őket elméleti tételek puszta deduktív illusztrációiként.

De most hadd szóljak néhány szót a személyes találkozásról is! Arról a soha nem felejthető élményről, amit személyes analízisem és szupervízióm, majd kollegiáliskapcsolatunk, sőt, talán mondhatom, megtisztelő barátsága jelentett az én életemben. Életem egyik legnagyobb szerencséje. Végtelen hálát érzek iránta, hogy lázadó, önfejű egyéniségem miatt soha nem korlátozott vagy büntetett, sem a szeretetmegvonás legkisebb jelével, sem a szabályok túlzott kikövetelésével. Tapintata és kíváncsisága oldotta dacosságomat és ösztönzően hatott valódi autonómiám megerősödésére. Személyes, társadalmi és tudományos konfliktusaimon gondolkodva szelíd kérdése: „Igen? Így gondolja?” ösztökélt és csitított egyszerre. Meggondolásra, újragondolásra, revideálásra vagy vállalásra egyaránt késztetett.
Példája, a vele való azonosulás soha nem gátolt abban, hogy a magam szuverén útját járjam, saját fejemmel gondolkozzam és dolgozzak.

Drága Vikár György! Köszönöm!