17. ŐSZI KONFERENCIA
Beszámolók a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 17. Konferenciájáról
(Jakab Katalin, B. Gáspár Judit, Nyerges Katalin, Mészáros Viktória, Lovas Zsuzsa, Varga Zsuzsa írásai)
Az idei őszön egyesületünk „A kötődés szabadsága” téma köré szervezte konferenciáját, ami rekordszámú hallgatóságot vonzott. A téma minden eddiginél inkább a fókuszba helyezte a pszichoanalízis, a kognitív- és az idegtudományok kapcsolódási pontjait. Számos előadásban és műhelyen tapasztalhattuk, hogy milyen megtermékenyítő új gondolatokra inspirálja a hazai analitikus közösséget az a kihívás, amit a társtudományok adaptálása jelent az elmélet alkotás és a klinikum terén. A kötődéselmélet annak idején új nézőponttal gazdagította a pszichoanalitikus fejlődéslélektant, amit a vizsgálatára bevezetett „idegen helyzet” alkalmazása tett széles körben elfogadottá, és lendületet adott az alapvető családi, és ahhoz prediktív módon hasonló analitikus kapcsolatról és a változás újabb lehetőségeiről való gondolkodásnak.
A plenáris előadás minden évben a fő téma nagy ívű felvezetője. Gazdag hangszerelésben, mesterségbeli tudás birtokában hangolja a közönséget az elkövetkező két nap egyedi és csoportos szólamaira, melyekben újra és újra felcsendül majd a fő téma egy-egy akkordja. A felkérés idén, a téma nemzetközileg elismert szaktekintélyét, Gergely Györgyöt azért is invitálta, mert egyesületünk tiszteletbeli tagjává választotta őt. Ajkay Klára laudációjában méltatta Gergely György kutatói pályáját, hozzájárulását a kapcsolatban születő lelki tartalmak jobb megértéséhez. Nekem, mint régi „Faludisnak”, különösen szívet melengető volt a visszaemlékezés az ott eltöltött közös idejükre, aminek inspiratív voltát a „Kötődés munkacsoport” létrejötte is bizonyította. Tudós, elméleti szakember és klinikus volt akkor még ott egy személyben jelen, akit a kutató kíváncsiság további pályáján a miértekre adható, bizonyítható válaszok keresésére vezérelt.
Gergely György, ennek eredményeit Kötődés, bizalom és mentalizáció című előadásában osztotta meg velünk. Abba avatta be hallgatóságát, hogy a kognitív fejlődéslélektan miként próbálja tetten érni és bizonyító erejű kísérleti helyzetekben igazolni azt a kapcsolati jelenséget, amelyben az emberi minőség – a mentalizáció, a magunkról, a másikról, belső állapotainkról, a világról való összetett tudás – megszületik. A kutatások, mint mondta, a mentális problémák kapcsolati hátterét új fénybe helyezték. Részben éppen Gergely Györgynek köszönhetően is, ma már tudjuk, hogy a kapcsolati, és az érzelemregulációs zavarokra a mentalizációs működés alkalmi, vagy állandó hiánya a jellemző. A mentalizációs kapacitás a korai kötődés minőségének függvényében alakul. Az utóbbi évek kutatásainak fő iránya ennek a kötődési kapcsolatnak a mélyreható, szisztematikus vizsgálatából nőtt ki, és a 2000-es évek második felétől Csibra Gergellyel közösen kidolgozták a „természetes pedagógia” elméletét. Előadásában Gergely György egyre erősödő meggyőződésének adott hangot, miszerint „az ember nem behaviorista, hanem mentalista”, hiszen a kötődési személy kommunikatív szándékát jelző osztenzív jegyekre (dajkabeszéd, szemkontaktus, kontingens reaktivitás) a veleszületetten érzékeny csecsemők bizalommal és hiszékenyen reagálnak. Ez lenne az „alapvető episztemikus bizalom”, ami a gyermeket fogékonnyá teszi a kölcsönösen intuitív kapcsolaton és a mentalizáción keresztüli megismerésre.
Az érdekes, némelykor a jól eső ráismerés élményét, máskor a nehéz szellemi erőfeszítés munkáját adó előadásnak az idői keretek vetettek véget éppen egy kísérleti helyzet képi bemutatásánál. Bár ott akkor szívesen hallgattuk volna az új elmélet további ismertetését, utólag úgy érzem, egyáltalán nem baj, hogy a kutató kíváncsiság az előadás szerves részeként velünk maradt.
A kávészünetet követően négy különböző szekcióban, melyekből egyben műhely munka folyt, megkezdődött a főtéma adaptációinak bemutatása. A programfüzet tanúsága szerint elmélet, klinikum, kutatás, szépirodalom, filozófia, és kritikai elemzés is szerepelt a kínálatban. A hallgatóé volt tehát a „kötődés szabadsága”, milyen választással oldja a bőség zavara által keltett bizonytalanságát.
Magam azt a szekciót választottam, amelyben az analitikussá válás folyamatában a szupervízió szerepéről (is) gondolkodtak az előadók.
Hansjürgens Annamária: „Furcsa ember az irigy, torkán mérges a mirigy” A választás szabadsága? címmel az áttétel, viszont-áttétel, szupervízió, az idealizált módszerhez való kötődés bonyolult összefüggéseiről gondolkodott Melanie Kleint hívva segítségül az irigység útvesztőiben. Narcisztikus patológiájú férfi paciensének destruktív irigysége az áttételben az analitikust támadta. Személyesen őszinte beszámolóban ismerhettünk rá arra a nehézségre, amit a kölcsönös idealizációra tett erőfeszítés okoz ennek a destruktív érzésnek a felismerésében. Különösen nehézzé teszi ugyanis a narcisztikus védőbástyák feladását, ha az analitikus még képzésben van, analitikus identitásának megerősítéséhez jó paciensre és saját jó analitikusságának érzetére van szüksége, amit nemcsak az áttételi kapcsolatot behálózó destruktív érzések, hanem az idealizáltan hozzáértő szupervizor is fenyeget. Mint oly sokszor, ebben a helyzetben is, az érzésekről való tudás nyújtott segítséget – Melanie Klein gondolatainak tanulmányozása által –, az analitikusnak. Elmélet és gyakorlat között egyensúlyozva mutatta be ezt a kapcsolatban, érzelmekben és intellektuálisan is küzdelmes folyamatot számunkra.
Hódi Ágnes összegző, áttekintő feladatra vállalkozott Interszubjektivitás a pszichoanalitikus/pszichoterápiás szupervízióban címmel megtartott előadásával. Szisztematikus alapossággal járta körbe a pszichoanalitikus szupervízióról megfogalmazott elméleteket. Azt az utat is bemutatta, ahogyan a szupervíziók hangsúlya a tartalomról a kapcsolat felé tolódott. Újabb lépést jelentett, amikor az interszubjektív nézőpont már nemcsak a paciens/analitikus párost, hanem a szupervíziós kapcsolatot is fókuszába vette. Az analitikus harmadik mellett így számításba vehető a „szupervíziós negyedik” nézőpontja is, mely a folyamat természetének vizsgálata által teszi lehetővé a „paciens megálmodását”. Neves szerzők (pl.: Ogden, Kernberg ) koncepcióit bemutatva tárta elénk, hogy a szupervízió kezdeti tudás- és szemléletalakító, elméletet gazdagító szempontját hogyan váltja a szupervizort, mint szubjektumot is a hatótényezők sorába állító megközelítés. Bár az ismertetett elméletek mind pszichoanalitikus jelöltek szupervíziójával foglalkoztak, az előadó hangsúlyozta, hogy a felvetett szempontok és fogalmak az analitikus szemléletben dolgozó terapeuták szupervíziója során is alkalmazhatók. Különösen ennek fényében sajnáltam, hogy az ilyen típusú szupervizori gyakorlattal rendelkező előadó saját tapasztalataival nem tette érzékletesebbé a paciens megálmodásának kreatív terét.
A délután első blokkjáról, az Ego Műhelyben érdekelt lévén, szubjektív, résztvevői beszámolóval tudnék csak szolgálni, ami nem tisztem ebben a keretben.
A következő szekcióban Schmelowszky Ágoston: A pszichoanalízis helye a mentalizáció világában címmel tartott előadást. Maga a cím már előre sejttette, hogy nagy horizontot készül áttekinteni. A bevezető részt akár a cím megfordításának is tekinthetjük, hiszen arról beszélt, hogy milyen állomásokon keresztül talált helyet a mentalizáció a pszichoanalízis világában. Áttekintése a Budapesti Iskolától a tárgykapcsolat elméleteken és a brit függetleneken keresztül ívelt a mentalizációs elméleteken nyugvó legújabb terápiás eljárásokig és az interszubjektivitásig. Majd Shore tanulmányaira támaszkodva a kötődő kapcsolatokkal összefüggő neuroanatómiai változásokat is beemelve gondolkodásának terébe, a neurofiziológia és a kötődő interszubjektív kapcsolat alakulását vizsgálta a pszichoanalitikus folyamatban. Az analitikus munkamód speciális jellegzetességei (befelé fordulás, szabad asszociáció, vizuális kontroll hiánya, kapcsolat hossza és intenzitása ) a nekik megfelelő anatómiai területek aktivitásával is leírhatók.
Tiszteletre méltóan nagy vállalkozásnak bizonyult ez, a tudománytörténetet, kutatást, idegélettant és pszichoanalitikus terápiát egymásnak megfeleltető előadás, mely nem nélkülözte a szerző eredendően filozofikus gondolkodásmódját sem.
A konferencia második napjának délelőttjén két ünnepélyes köszöntésben voltunk együtt ünneplő részesek.
Elsőként Klaniczay Sárát köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából.
Majd a Ferenczi emlékérem átadása következett, melyet ebben az évben Erdélyi Ildikó kapott. Az érem átadását követően Bagdy Emőke méltatta a jó barát, egyetemi kolléga, kiképző pszichoanalitikus és pszichodramatista kitüntetettet, akinek sokfelé ágazó, de a pszichoanalízis iránt mindig elkötelezett, magas színvonalú szakmai életútját meleg szavakkal ecsetelte. (A laudációk szövegét lásd lejjebb.)
Ezt követően, immár szokássá váló módon, a kitüntetett plenáris előadása következett, Álmodás és álom. Korai kapcsolat az álmokban és az idegtudományok tükrében, címmel. Az előadó elsőként a korai kapcsolatok emléknyomainak idegélettani és álomelméleti kutatásairól számolt be, majd saját analitikus munkáján keresztül – paciensei álmait és az áttételi kapcsolatot elemezve – vizsgálta a korai kapcsolat reverberációs elmélete (Birksted-Breen) és az álom összefüggéseit, a rossz álmok, vagy rémálmok tekintetében. A sérült korai kapcsolat emléknyomainak egy részét a procedurális memória őrzi, ami az álom elemzésén keresztül érhető el és az áttételi kapcsolat élményvilágában válik érthetővé. Az idegtudományi kutatásokból nyert ismeretet, mely szerint az agyat álmodás közben endogén burszt-rendszer idegsejtjei aktiválják, az analitikus álom munkában, mint az agyi strukturális változás lehetőségének háttér tudását használhatjuk. A mentalizáció új idegi kapcsolatok előtt nyit utat. Érdekes volt megfigyelni a tudós és a szinte költői analitikus összetalálkozását Erdélyi Ildikó illusztrációul választott pacienseinek név választásában és álmaikról való gondolkodásában.
Antal-Bacsó Péter Cselekvő kötődés – szenvedő kötődés című előadásában ismét az ágencia, a kezdeményezni képes, cselekvő szelf hiányát vizsgálta, most abból a szempontból, hogy a kötődési mintákhoz kapcsolódó fantáziák a korai kötődési kapcsolat affektív lenyomataként hogyan befolyásolják a cselekvést, vagy éppen a cselekvésképtelenséget. Katonai hasonlatokkal élve, szemléletesen mutatta meg a dinamikus mozgás és a rezisztencia mozgás – izometrikus feszülés közötti különbséget, nemcsak az izmok, hanem az affektív állapot tekintetében is, ami az uralkodó szülő – elemzésében hangsúlyosan az apa – „lelki vigyázz-állásba” kényszerítése nyomán kialakul, és bosszú- vagy menekülési fantáziákhoz vezet. Eset illusztrációkkal alátámasztva mutatta be, hogy az egykori helyzetekkel analóg módon, a felnőttkori fantáziák is hasonló affektív ívet mutatnak. Az analízisben megélhető, elfogadása által integrálható a düh mozgató ereje, ami a cselekvő képesség rehabilitációját jelentheti.
Szubjektív benyomásom egy mondatban így foglalhatom össze: férfiak a háborúban. Ahogyan oly sokszor az apákat hiányoljuk a kapcsolatokból, most az anyákat nem tudtam felfedezni az elhangzottakban és mögött. Vagy lehetséges, hogy az „uralkodó szülő” kifejezés hasonló kötődési kapcsolatot tételez az anyával is?
Pezsdítően inspiráló együtt gondolkodás folyt az Ajkay Klára, Lőrincz Zsuzsa, Pető Katalin vezette műhelyben a Kötés, kötődés, szeparáció – az analitikus terapeuta oldaláról is, hiszen szinte valamennyi jelenlévő részese a terápiás munkában azoknak a kapcsolati jelenségeknek, amikről most a kötődési fogalom rendszer terminusaiban zajlott a beszélgetés. A tapasztalat csere kereteit az előre megfogalmazott és a terápiás munka átgondolását célzó olyan kérdések adták, mint például „Figyelsz-e a terápia során, vagy például az első interjúban a páciens kötődési mintázatára és ha igen, milyen jelekből következtetsz arra?”, vagy „Van-e tapasztalatod (páciensként vagy terapeutaként) egy terápiás óra befejezésének viszontagságairól – kötődéselméleti nézőpontból?”. A kérdések nyomán áttétel és viszont-áttétel, analitikus szetting és szeparáció, interszubjektivitás, mint a kötődési mintázat megjelenésének tere, vált elgondolhatóvá. A résztvevők hozzászólásai egyre gazdagították az elmélet-gyakorlat párbeszédét a terápia, mint kötődő kapcsolat tekintetében. Lehet-e, kell-e, vagy egyenesen nem szabad kötődni a terapeutának? Vagy ha mégis, akkor hogyan? És a saját kötődési mintázata? Erre a kérdésre a műhely zárásaként levetített kedves kisfilm engedte, hogy mindenki maga gondolhassa végig, „ki kötődik kihez”.
Jakab Katalin
Bókay Antal: Reláció, szeretet, gyermek –Ferenczi kései emberképéről
Békés Vera: A polykratizmus mint kötődési anomália – Ferenczi egykori megfigyelése a kötődési elméletek fényében.
Mint már annyiszor, a rokon diszciplínák képviselői most is friss levegőt, tág perspektívát hoztak, miközben a pszichoanalitikus elméletekben is teljes otthonossággal mozognak. Bókay Antal az irodalomelmélet és -elemzés eszköztárát vonultatta fel ebben az interdiszciplináris térben, hogy József Attila, Kosztolányi és Ferenczi találkoztatásával egy olyan gyermekszelf-fogalmat mutasson be, mely változatlan és önmagában egész identitásként él a felnőttben, és az alkotás, valamint filozófiai szubjektumelméletek alanyaként-tárgyaként is létezik.
Békés Vera a 18.-19. századig, gazdag kultúrtörténeti perspektívába helyezve mutatta fel a generációk között hagyományozódó, Ferenczi által büntető fantáziákként értelmezett attitűdöt: a szerencsés, boldog állapotoknak örülni nem tudást, a szerencsétlenségre várakozó beállítódást. (Itt érintkezett előadása Korbuly Ágnesével, aki egy másik szekcióban szintén makacs negatív beállítódást elemzett, más szemszögből.) A kultúrtörténész a jelenség egyik magyarázatának, hátterének a korábban általánosan bejósolható nagy gyermekhalandóság emlékéből fakadó negatív várakozást valószínűsítette a születésszabályozás és a halandóság fokozatos csökkenésének körülményei között.
A téma érezhetően sokunk fantáziáját megmozgatta.
Ritter Andrea: Gondolkodjunk másképp a homoszexualitásról
Borgos Anna: Alternatív kötődések. A két anyás családok (diskurzusának) dinamikája
Bátor, szellemes és lelkes előadók, megalapozott érvelés, elkötelezett, biztonságot, hátteret biztosító, harcos üléselnök (Lukács Dénes).
Ritter Andrea sziporkázó előadó, úgy tűnt, nyitott kapukat döngetett, mikor szépen levezette a pszichoanalitikus felfogás fejlődését a perverziótól a betegségen át a normál variációig a homoszexualitás megítélését illetően, valamint a biológiai nemtől a nemi identitás kulturális illetve társadalmi felfogásáig, és az egészségfogalomnak a kötődés minőségével való meghatározásáig.
Borgos Anna már erre az elméleti alapra is, no meg részletes nemzetközi szociálpszichológiai vizsgálatokra építve érvelhetett a két anyás illetve két apás családok létjogosultsága mellett.
És bár e vizsgálatok bizonyítják, hogy nem növekszik sem több sérült, sem több homoszexuális beállítottságú gyermek e családokban, ő maga kiállt a mellett, hogy az értéksemleges attitűd azt követelné, hogy a homoszexualitás számlálása ne legyen releváns e családok megítélése szempontjából. Ez az előadás több, de alapvetően szimpatizáló vitát váltott ki, főleg az ellenkező nemű minta problémáját feszegette a közönség.
Papp-Zipernovszky Orsolya, Kovács András Bálint: A kötődés megjelenése a műalkotások befogadásában
Bálint Katalin: A mozinéző érzelmi bevonódását meghatározó személyiségjellemzők empirikus vizsgálata.
A Pécsi TE Pszichológiai Doktori Iskola évtizede hihetetlenül magas színvonalon jeleskedő almából nem először bemutatkozó előadók most is érdekes témákat feszegettek, nagy interdiszciplináris felkészültséggel, izgalmas és leleményes, rafinált kísérleti apparátussal, nagy nyitottsággal és kíváncsisággal vizsgálva elméletileg is magas színvonalon fölvetett és értelmezett, jól megalapozott témájukat és eredményeiket: a befogadó készség és minőség valamint a kötődési stílus összefüggéseit.
Papp-Zipernovszky Orsolya Kovács András Bálint filmesztétával és Bálint Katalinnal közös munkájukban Kaurisnaki „A múlt nélküli ember” című filmje és József Attila Füst című verse befogadásának vizsgálatán élesítette elméjét és a hallgatóságét. Tizenkilenc szabad bölcsész hallgató esztétikai bevonódásának, a műalkotásokról alkotott reprezentációinak minőségét óriási apparátussal vizsgálta: narratív és online beszámolóikat vetette össze a korai kapcsolati élményeik alakította különbözőségeik, tárgykapcsolataik, személyes folytonosságra, szimbólumhasználatra való képességeik mentén. Többek között kitért a nézői viszontáttétel jelenségére is.
Bálint Katalin az érzelmi-empatikus befogadás, az alkotó és befogadó intim viszonyának folyamatára helyezte a hangsúlyt. A tapasztalatra való nyitottság kontra távolságtartás, elhárítás és az elkerülő vagy biztonságos kötődés összefüggéseit vizsgálta. Negyvenhét személy nézett meg két rövidfilmet, vallott a filmek megtekintése előtti és utáni érzelmi állapotairól, tizenöt fő online szabad asszociációiról, melyeket három kötődési teszttel korreláltatott. Finom, gazdag és körültekintő kísérleti apparátus és mély elméleti hátterű eredmény-értelmezések; természetesen szignifikáns összefüggések!
B. Gáspár Judit
Kardos Tímea és Bokor László közös előadása „Kötődési reprezentációk a terápiákban, álmokban és filmekben” címmel izgalmas felfedezéseket tett a film és a pszichoterápia hasonlóságait és eltéréseit vizsgálva. Először Bokor László elemezte a filmnézés és a terápiás helyzet hasonlóságait: az elég jó film és az elég jó terapeuta ismérve, hogy csendben van, nem tolakszik, engedi a belső reprezentációk megjelenését. A kamera mint a szelf kiterjesztése fogható fel – a film rendezője belehelyezi a nézőt egy előre meghatározott nézőpontba. Frappáns összehasonlításában Platon barlang-metaforája és a mozi közti analógiára hívta fel a figyelmet (sötétben ülünk, a hátunk mögül az előttünk levő falra vetített képeket nézünk, amelyek a valóság vetületei stb). A Platon és Freud felfogása közti érdekes összehasonlításában kiemelhető, hogy míg Platon számára a külső valóság a meghatározó, addig Freud arra buzdít, hogy „menjünk be” a barlangba, azaz belső világunkba és fedezzük fel az apparátust. Bokor felhívta a figyelmet arra is, hogy Freud gyakran hasonlítja a lelki apparátust valamilyen optikai szerkezethez – távcsőhöz, mikroszkóphoz.
Kardos Tímea inkább a terápiás munka oldaláról közelítette meg a filmmel való kapcsolatot. Míg a filmben kész képeket látunk, a terápiában a verbalitás a közeg. Mégis, a terapeuta használja a képeket, ahogyan a paciens fantáziáit követi, elképzeli. A terapeuta konténer funkciója vizuális természetű (is). Állítását egy érdekes esetrészlettel illusztrálta, amelyben a terapeuta által elképzelt és a paciensnek visszajelzett kép megegyezett a paciens valóságában létező képpel. „Ugyanabban a belső térben barangoltunk” – mondja Kardos Tímea, és ezt a ráhangolódást tekinti a terápiában létrejövő kötődés alapjának, amelyben a terapeuta is vágyik a pacienssel való találkozásra. A filmnézés közben is megtörténik az azonosulás a történettel, amely elősegíti, hogy a nézőben a reflektálatlan élmények megmozduljanak.
A szekció következő előadása Fecskó Edináé volt, aki „A nézői szubjektum szabadságának kérdése a pszichoanalitikus filmelméleti modellekben” címmel imponáló elméleti felkészültséggel, filozófiai, nyelvészeti és pszichoanalitikus nézőpontból vizsgálta a kérdést: mi történik a mozinézőben a film nézése közben? Ő is analógiát teremtett a terápiás helyzet és a filmnézés között. Szembeállította a pszichoanalitikus művészetelméleti felfogást (a befogadó sajátmagát vetíti a műre) és a pszichoanalitikus filmelméleti felfogást, miszerint a néző egy (a rendező által) előre meghatározott helyet foglal el, ami a befogadói attitüdjét is befolyásolja. Az áttétel és a viszontáttétel aspektusait elemezte a film és nézője viszonylatában, abból a szempontból, hogy hogyan vetülnek a paciens/befogadó tudattalan tartalmai az analitikusra/filmre és viszont. Előadása végén szó esett a „saját film élmény” azonosításáról filmklubok keretében és ennek terápiás lehetőségeiről is.
Nyerges Katalin
Sarkadi Borbála a Terápiás hatótényezők összjátéka – mi vezet strukturális változáshoz? című előadása olyan nagyszámú érdeklődőt vonzott, hogy a megtelt terem ajtajában is „fürtökben lógtunk”. Az érthetően vázolt, de naprakész idegtudományi megközelítésből induló előadás a mentális reprezentációk hátterében álló maladaptív, tudattalan aktivációs neuronális hálózatok aktivációs potenciálját csökkentő, és az adaptívabbakat erősítő mechanizmusként fogalmazta meg hatást, mellyel a terápiás célt elérhetjük. Ennek legfontosabb ágense a kognitív idegtudomány által is bizonyítottan nem a puszta „belátás”, hanem maga a változtató, korrektív Kapcsolat, melynek működtetését izgalmas esetrészleteken keresztül mutatta be.
Korbuly Ágnes A megértettség-élmény, mint a pszichoanalitikus terápiák hatótényezője címmel a korai anya-gyermek kapcsolat történéseinek strukturális deficitekhez vezető, és felnőttkori viselkedéses szinten megnyilvánuló hatásait elemezte előadásában. Kiemelte, hogy a megértettség-élmény nemcsak szelf-szervező hatótényező, hanem élethossziglan tartó, folyamatos szükségletünk is. A korai kapcsolati közeg, elsősorban az anya reprezentációi, és kötődési stílusa az, ami az interakciókban a jelentéstartalmakat konstruálja. A kapcsolati félrehangolódás egyfajta folytonos „nyelvzavarként” jelenik meg a sérült tárgykapcsolatokban, és a mentalizáció nehézségeiben: ismétlődik ugyan a megértettség vágya, de az idegen elemek aktiválódása is a kontextusok között, ami pedig az elutasításhoz, a kölcsönös meg-nem-értettség élményéhez vezet pacienseinknél.
Szajcz Ágnes A kötődés szabadossága. Házasság melletti párkapcsolatok, mint szülői helyzet sajátosságai, hatása a kötődésre és a szelf alakulására című előadása jól követhetően vázolta fel a terápiás rendelőkben nem is olyan ritkán napvilágra kerülő háromszög-helyzeteket, és azok minden résztvevőjét titkokkal, tabukkal és fantáziákkal hosszútávon „mérgező” hatását két esetrészleten keresztül. Megtudhattuk, hogy az ilyen élethelyzetben felnövő gyermek szelfjének fejlődését a háromszög-helyzetbe zárva az omnipotens fantáziák, a szégyen, a kirekesztettség, és a „normál” ödipális helyzet inkomplett, vagy fantomokkal terhelt volta határozza meg. A kötődési zavar megnyilvánulásai, a háromszög-helyzetek és a kontroll megszerzésére irányuló tudattalan ismétlések átdolgozása a terápiában nem annyira az értelmezés, mint a tartalmazás, a mikrofolyamatok és áttételi történések észlelése segítségével történhet. Érdekesség, hogy az előadás hozzászólói a háromszög-helyzetnek címezhető kérdéseket tettek fel a morál, és az értékfelfogás szempontjait feszegetve.
Kökény Veronika: Oldás és kötés a családállításban (kritikai feldolgozás) címmel igen sok érdeklődőt vonzó, és izgalmas előadást tartott a hazánkban is elterjedt, de sok vitát és ellenérzést kiváltó új „módszerről”. A tudományos igénnyel elvégzett (szak)irodalmi kutatás, és sajátélmény szerzése is amellett tanúskodik, hogy az előadó minden igyekezetével elfogulatlanul megérteni, és érthetővé tenni és nem pusztán kritizálni akarta a témát. Az már nem rajta múlt, hogy nem sikerült teljesen. Előadásában először Hellinger rögös (szakmai) életútját mutatta be, majd a „módszer” működési mechanizmusait, alapfogalmait és menetét vette sorra, megpróbálva pontosan definiálni, tárgyszerűen és tisztán leírni, mi, kivel-mivel, hogyan és miért történik egy családállítás során. Az objektív ismertetés során is kiderült, hogy a más terápiás eljárásokból, a professzionális módszerekből „kölcsönzött” fogalmak használata hol némileg átláthatóbbá, de legtöbbször inkább bosszantóvá tette a homályt, amin (nekem legalábbis) így sem sikerült áthatolni – és ezen az axiómák (a Rend törvénye), a Lélek, a Mező (stb.) megfoghatatlansága legalábbis nem sokat segített. A kép éppen a megfelelő felbontás hiányában jelenleg nem elég éles, azaz szemünknek és elménknek jelen formájában nem értelmezhető. De talán ez az előadás jelzésértékűen egyfajta figyelmeztetés lesz a családállítást „terápiás” céllal végző szakemberek számára: itt az ideje korrekt, ellenőrizhető vizsgálatok útján leírni a módszer alapelemeit, és működését – ha már nem csak az ezoterikus igényű közegben akarnak érvényt szerezni elméletüknek.
Mészáros Viktória
Mészáros Judit: „Small is beautiful” – Reziliencia és korai kötődés
Mészáros Judit ismét egy olyan témával ismerteti meg a hallgatóságot, amely „egyszerűsége mellett az emberi lehetőségeket és képességeket tágítja”. A rezilienciáról értekezik, arról a jelenségről, amely segít a traumatikus élmények destruktív hatásainak kivédésében. A kutatások azt mutatják, hogy a korai kötődési minták nagyban hozzájárulnak, hogy az egyén a traumákat „egészségesen, normálisan” vészelje át. Mészáros Judit előadását érdemes a maga mélységben megismerni. Az előadás hallgatása közben felmerült bennem a kérdés, vajon én hogyan viselkednék ilyen helyzetekben, meg tudnám-e őrizni személyiségem integritását? De elhessegettem magamtól a gondolatot, inkább nem szeretném megtudni a választ.
Szél Dávid: Az antiszemitizmus pszichoanalitikus magyarázatai és azok kritikája
Az antiszemitizmus kialakulásának és fennmaradásának okai régóta megválaszolásra várnak. A pszichoanalízis is fennállása óta próbálkozott különböző magyarázatokkal. A fiatal doktorandusz az okok széles spektrumát mutatta be. A dilemma, miszerint antiszemita személyiségről vagy a hermanni megfogalmazás szerint antiszemita lelkületről van szó, még nem dőlt el. Hermann az antiszemita lelkületet úgy definiálja, hogy olyan személyiségre jellemző, aki a zsidókkal kapcsolatban értékszemléletben gondolkodik. A témával kapcsolatban sok a nyitott kérdés, eltérő definíció. Továbbra sincs válasz, vajon az antiszemitizmus kialakulása egyéni fejlődés következménye vagy társas képződmény. Az előadó felkészülten vitte végig a hallgatóságot a különböző meghatározásokon, magyarázatokon és ezek kritikáin. Az antiszemitizmus kialakulásának tudományos magyarázatára azonban még várnunk kell.
Lovas Zsuzsa
Közös szekcióban hangzott el két egymással teljesen összhangban álló esetismertetés, Juhász Angéla és Vincze Anna előadásában.
Juhász Angéla „Én vagyok én, itt rajtam kívül nincs senki!” A kísérteties és a hasonmás fogalmak értelmezése súlyos nárcisztikus páciensek pszichoanalízisében című előadásában egy előadóművésznőről beszélt, s arról, hogyan segítette elő a terápia a paciens gátlásainak feloldását és tehetségének teljes kibontakozását. A terápia lényege a következő volt: a paciens a terapeuta segítségével – hosszú munka során – rátalált saját Én-jére és Felettes-énjére; levetkőzve ezzel a külvilág által magára erőltetett „hamis selfet”.
Vincze Anna Az értelmezés határai nárcisztikus pácienseknél (Sheldon Bach gondolataiból kiindulva) című előadása egy narcisztikus betegről szólt. Anna az értelmezés – adott esetben fontosságát, adott esetben szükségtelenségét – firtatta az ilyen paciensek esetében, Scheldon Bach gondolatati nyomán. Számomra – és remélem, a hallgatóság számára is – újdonság, hogy a narcisztikus paciensek között is akadnak olyanok, akik igenis stabil énhatárokkal és megfelelő impulzuskontrollal rendelkeznek. Velük jó és eredményes dolgozni; fogékonyak a társas kapcsolatok kiépítésére, és személyiségük építésére – ez Vincze Anna konklúziója.
Varga Zsuzsa
Ferenczi emlékérem átadása
2010-ben a Ferenczi Sándor Emlékérem Bizottság javaslata alapján Erdélyi Ildikó kapta a Ferenczi emlékérmet. Itt közöljük az Erdélyi Ildikó munkásságát méltató laudációkat: Bagdy Emőke és Prágai Éva írásait.
Emeritus Professzor Dr Erdélyi Ildikó köszöntése a Ferenczi Sándor kitüntetés alkalmából
Erdélyi Ildikó a hazai pszichoanalízis eredeti személyisége. Frankofon irányultsága, Lacan gondolatvilágának preferálása, elméleti orientációjának tágassága, a hazai hagyományokba bekötődő pszichoanalitikus képzettsége és gyakorlata, valamint Mérei Ferenc szellemi köpenyéből kibújt identitása, Moscovici professzortól eredő szociálpszichológiai elköteleződése, nem kevésbé a hazai pszichodráma kibontakozásában és jelenkori fejlődésében játszott szerepe rendkívüli sokoldalúságáról szól. Szívesen és jól ír, az esszé éppúgy műfaja, mint az esetelemzések, de empirikus kutatásokban is eredetit alkot. Ezt tárja elénk számos publikációja, valamint nemrég megjelent tanulmánykötete, a „Mágikus és hétköznapi valóság” is. Egyetemi professzorként is a szociálpszichológia, pszichoanalízis, a csoportdinamika és pszichodráma képviselője mindmáig a Károli Gáspár Református Egyetemen.
Életének baráti kísérőjeként tudom, hogy a hazai Pszichoanalitikus Egyesületben milyen sokat dolgozott, és szívügye, talán hivatásszemélyiségének központi magva pszichoanalitikus mivolta. Kiképző analitikusként ezt a sokoldalúságot tudja munkájában, gondolkodásában, szellemiségének továbbadásában érvényesíteni.
Ha egyetlen mondattal kellene definiálnom, ki ő, akkor pszichoanalitikus szociálpszichológusnak mondhatnám, hiszen a „szociális”-nak a belépésével az egyénre és lelki mélységeinek erőrendszerére orientálódó analízis kiegészül a társas dimenzióval, annak interperszonális dinamikai létezési vetületével is. E tekintetben szellemi gyökerei Méreihez is kötik, de szemléletében csoportanalitikussá is avatódik. Ahogyan Ormay Tom, a hazai és nemzetközi csoportanalízis jelese írja most megjelent ’A társas személy. A társas én pszichológiája” című könyvében: ha valami kimaradt az ember pszichoanalitikus képéből, az éppen a társas, mellyel feloldódik az ember mint magányos lény elszigetelt valósága. Erdélyi Ildikó analitikus gondolkodásának – Luborsky szavaival élve – „tisztaelvűsége” akkor is kitetszik, amikor a pszichodráma mintha-valóságában dolgozik, mert az intra- és interperszonális dinamika jelenségeit az analitikus emberkép kereteibe helyezve szemléli és értelmezi. Aki látta őt dolgozni csoportokkal, az tudja, miképpen láttat, beláttat, feldolgoz és feldolgoztat (s mint könyvének címe is jelöli) a mágikus és hétköznapi valóságnak, a kinn és benn világának hatalmas terrénumában.
Ormay Tom tanulmányából tudtam meg, hogy (idézem őt) „az eljövendő csoportanalízis főbb alapelveit 1932-ben Ferenczi fektette le, anélkül, hogy a társas ösztönt megnevezte volna”. A két ellentétes erő az én és a társas én-, állította Ferenczi. Az ember önmagában absztrakció, a társas erő feloldja a személyt az egészben, ettől óvja meg az énje az embert. A kölcsönösség elve, benne az altruizmus eredeti tendenciaként jelenik meg, nem mint neurózis.
Amikor azon tűnődtem, hogyan kapcsolható a nagy magyar zseni, Ferenczi munkásságához Erdélyi Ildikó hivatás-szolgálata, akkor éppen az imént idézett alapelvek szólaltak meg bennem és kötötték hozzá Erdélyi Ildikó munkásságát a pszichoanalízis szellemi óriásának eszméjéhez, ezen át ahhoz a korszakokon átívelő láthatatlan kötelékhez, amelyet a magunk lehetőségei szerint mind továbbszövünk. Ezt teszi Erdélyi Ildikó is, akit munkásságának jelentős és eredményes évtizedei után méltán megillet hozzákapcsolni a hazai pszichoanalízis jeleseihez, e kitüntetéssel is elismerve alkotó létezésének műveiben és tanítványaiban tovább élő eredményeit.
Megköszönve a bizalmat, hogy e köszöntőt elmondhattam, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület nevében szívből gratulálok, és áldást kívánok Erdélyi Ildikó életére és munkásságára.
Bagdy Emőke
Erdélyi Ildikó laudációja
Orvos apja szerette volna, ha ő is az orvosi pályát választja, de Ildikó érdeklődési területe az irodalom volt. Fiatalon írt, publikált, tanulmányi versenyeket nyert irodalomból. A Debreceni Tudományegyetemen magyar-francia szakon végzett, majd ugyanitt világirodalmat oktatott. Kisdoktori dolgozatának címe: „A görög mitológiai témák visszatérése a két világháború közötti francia drámairodalomban”. Dolgozatában a korszak egyik jellegzetes témaválasztását emeli ki, és statisztikával is alátámasztja a mítoszválasztás rangsorát: az Ödipusz-mítosz volt a leggyakoribb, ezt követte az Élektra, majd az Orfeusz. A kor legnevesebb alkotói, mint Sartre, Anouilh, Cocteau is részt vettek mítoszok, így az Ödipusz feldolgozásában akkor, amikor Bécsben és Budapesten az Ödipusz-komplexusról írtak és beszéltek analitikusok és írók egyaránt.
Erdélyi Ildikó a 60-as évek végétől családjával Párizsban élt, itt kezdte el egyetemi pszichológiai tanulmányait. A neves francia szociálpszichológus, Serge Moscovici tanítványa lett – aki akkor a Laboratoire Européen de Psychologie Sociale igazgatója volt –, s az ő irányítása alatt írt szociálpszichológiai vizsgamunkát. A kiscsoporttal, így a pszichodrámával is Moscovici javaslatára kezdett el foglalkozni, s a módszerbe egy analitikus pszichodráma-képzés keretében a pszichoanalitikus Ophelia Avron vezetésével nyert beavatást. A Párizsi Pszichoanalitikus Egyesületben André Green szemináriumát látogatta, és hallgatója volt Lacan előadásainak az egyetem legnagyobb előadójában.
Mikor 1975-ben hazatért Magyarországra, csatlakozott Mérei Ferenc csoportjához, amely akkor alakult. Mérei bevonta a „pszichoterápiás hétvégék” munkacsoportjába, amely hamarosan Műhely Csoporttá alakult. Ebben a csoportban működtek együtt Ajkay Klárával, Bagdy Emőkével, Pál Máriával, Dobos Emőkével, itt találkozott Kapusi Gyulával, Falus Ferenccel, Láng Iringóval, Forgács Péterrel, Pajor Andrással. Mérei Ferenc pszichodráma munkacsoportjában egyszerre érezhette magát tanulónak és alkotó munkatársnak, hiszen közös pszichodráma könyvet is írtak együtt (1987). A kandidátusi fokozatot is a család-vizsgálatokról írt munkájával szerezte meg 1987-ben.
Tringer Lászlóval vezette első pszichodráma csoportját betegek számára, melyet később egyedül folytatott. Első önismereti pszichodráma-csoportjában Ajkay Klára volt vezetőtársa. Jelenleg csoportanalitikus, és kiképző pszichodráma pszichoterapeuta.
Pszichoanalitikus tanulmányai befejezését követően 1982-től kezdve járt a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület összejöveteleire, rendezvényeire. 1985-ben lett asszociált tag és 2000 körül kiképző pszichoanalitikus.
Számos fontos funkciót töltött be az Egyesületben: Szőnyi Gábor elnöksége idején a vezetőség tagjaként, az Egyesület titkáraként dolgozott. Korábban és jelenleg is tagja a Tanulmányi Bizottságnak, de a Bizottság elnöke is volt egy perióduson keresztül. Lust Ivánnal közösen kísérletet tettek a kandidátuscsoport újraindítására. A kandidátuscsoport felkérésére egy ízben előadást is tartott körükben a transzgenerációs örökségről. Szívügye az utánpótlás biztosítása, az analitikus kandidátusok taggá válásának elősegítése konzultációk révén, majd a tagsági dolgozatok véleményezése útján. Több egyesületi konferencia programjának kidolgozásában, a tudományos program megszerkesztésében vett részt, és minden évben tartott előadást vagy workshopot az egyesületi konferencián. Nemzetközi analitikus rendezvényeken is szerepelt (Héritage de Ferenczi konferencián előadással, 1992, Elveszett gyermekkor, Párizs, 2001, FEP, Bécs, 2008, FEP, Brüsszel 2009.)
Szerkesztőbizottsági tagja az Egyesület folyóiratának, a Lélekelemzésnek.
A pszichoanalízissel tágabb kapcsolatban lévő területeken is aktívan vett részt. A „Film és pszichoanalízis” két konferenciáján tartott előadást és workshopot, csakúgy, mint a társegyesületek tudományos rendezvényein, például a Magyar Pszichodráma Egyesületben, a Pszichiátriai Vándorgyűléseken, a Mozgás és Táncterápiás Egyesületben, és a Családterápiás Egyesületben.
Erdélyi Ildikó az analitikus képzésben is igen jelentős munkát végez. Kutatási területe meglepően sokrétű. Foglalkozik a leszármazottak analíziseiben kimutatható transzgenerációs örökséggel, a testvérpárok analitikus szempontú kutatásával, az álom-munka vizsgálatával a pszichoanalízisben és az analitikusan orientált terápiákban. Szakértője a francia pszichoanalízisnek.
A kutató- és egyetemi oktató munka szorosan összekapcsolódik tevékenységeiben, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Professor Emeritusaként szociálpszichológiát, csoportdinamikát és pszichoanalízist tanít, valamint szakdolgozatírókat vezet.
Kutatási eredményeiről számos szakfolyóiratban, így a Pszichoterápia, a Lélekelemzés, a Thalassa, a Psychiatria Hungarica hasábjain publikált tanulmányokat. „A pszichoterápia tankönyve” c. szakkönyv egyik társszerzője, a legutóbbi, 2008. évi új kiadásban a „Pszichoanalízis” c. fejezet szerzője.
Erdélyi Ildikó óriási energiával dolgozik, és szereti azt, amit tesz. 2004-ben jelent meg a „Tér és tükör – Mindennapi kísérteteink” című könyve, s ebben az évben a „Mágikus és hétköznapi valóság”. Ebben a könyvében a pszichoanalízis és az analitikusan orientált pszichoterápiák világát, valamint a pszichodráma terét és munkamódját mutatja be az olvasóknak óriási gyakorlatából vett példákon keresztül, és kapcsolja össze mindezt a mindennapok realitásával.
Vágya, hogy minél több pszichoanalitikus képződjön, nevelődjön ki a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületben, s hogy a folyamatban minél inkább részt tudjon venni.
Szívből kívánjuk, hogy ez a vágya teljesüljön, – mindannyiunk hasznára és örömére!
Prágai Éva
A Ferenczi Sándor Emlékérem Bizottság tagja
|