Dr. Nemes Lívia halotti búcsúztatója

Elhangzott 2006. november 12-én, dr. Nemes Lívia temetésén.

E rövid megemlékezésben szeretném megjelölni azt a történelmi helyet, mely Nemes Líviát az újjáéledt magyar pszichoanalitikus mozgalom kialakításában megilleti. Lili annak idején a polgári radikális mozgalmak talaján indulva szakmai ismeretei elsajátításában Mérei és Hermann nyomdokán haladt, ami megnyilvánult egyrészt éles kritikus gondolatvezetésében, másrészt pszichoanalitikus „mélygondolkozásra” (ez a Hermann-féle "tiefergedanke") való képességében. Kreatív gondolkozása tette lehetővé, hogy az elsők között volt, aki az akkor nálunk még alig ismert angolszász gyermekpszichológiai újításokat a klasszikus elméletbe integrálta.

Lili egy olyan korban fejlesztette ki képességeit - az ötvenes-hatvanas évekre gondolok -, amikor a pszichoanalízis kevéssé tűrt szemléleti és terápiás módszer volt Magyarországon. A vele való nyilvános foglalkozás nem volt teljesen kockázatmentes, és Lili személye különben sem volt persona grata a hatalom szemében. 1956 után politikai okokból hosszabb időt kellett börtönben elszenvednie.

Ezekben az években a pszichoanalízis túlélési lehetőségei kétségesek voltak a politikai elnyomáson túl amiatt is, mivel a háborús veszteségek a közvetítő személyek körében jelentős kieséseket okoztak. (Deportálás, emigráció, a korábbi egyesület széthullása.)

A 60-as évek végére szabadabb lett a levegő, felnövőben volt egy modernebb képzésben részesült pszichológus generáció, igen nagy érdeklődéssel a pszichoanalízis iránt. A történelmi feladat ezen új generáció pszichoanalitikus képzése volt. A már idős, de a viszontagságos időket túlélt Hermann Imre intenciói alapján öten indultunk (Nemes Lívia, Hidas György, Linczényi Adorján, Vikár György és jómagam). A pszichoanalitikus képzésben, a mozgalom újjáélesztésében valamennyien részt vettünk, de nem kétséges, hogy a feladat oroszlánrésze Lilire hárult. Ekkor bontakoztak ki kiváló pedagógiai képességei. Az új pszichoanalitikus generáció tagságának túlnyomó része járt hozzá analízisbe vagy szupervízióba, vagy került vele valamilyen szakmai-pedagógiai jellegű kapcsolatba. A 80-as évekre megalakult a Magyar Pszichiátriai Társaság pszichoanalitikus munkacsoportja, majd ebből nőtt ki az újjáélesztett Magyar Pszichoanalitikus Egyesület. E szervezeteknek 8 éven keresztül volt Lili az elnöke, és részese azoknak a küzdelmeknek, melyeket az új egyesületnek a hazai és külföldi elismertetésért vívnia kellett.

A pszichoanalízis újjászületésének egyik színhelye a Faludi-utcai gyermekambulancia volt. Az ifjú generáció tagjai javarészt megfordultak itt az intézetben és részt vettek az elméleti és gyakorlati munkában. A "Faludi"-nak nevezett intézménynek híre és rangja volt az egész országban. Vezető pszichológusa hosszú éveken át Nemes Lívia volt.

És akkor nem beszéltünk még irodalmi munkásságáról, mely az évek múltával kiterebélyesedett. Tanulmányok, könyvek nagy száma jelent meg tőle. Heurisztikus értékűek azok a tanulmányai, amelyek a két világháború idején élő szépírók munkásságát elemezték pszichoanalitikus vonatkozásban.

Gondoljunk nővérére, Magdára, akit nemrég temettünk el, és unokahúgára, Magda lányára, Halász Annára, aki egyfajta folytatás megszemélyesítőjeként, a jelenlegi pszichoanalitikus egyesület elnöke.

Lili rendkívül népszerű volt tanítványai körében. Hogy mennyire ragaszkodtak hozzá, arra utal az is, hogy e tanítványok jelentős része a tanulósorból kikerülve az évek múltán maguk is terapeutákká és oktatókká válván, hosszú évek óta fenntartanak egy szemináriumot az ő vezetésével. A jövő héten lett volna a következő találkozásunk. A szeminárium részére külön fájdalmat jelent Lili magas korban bekövetkezett, de mégis váratlan halála.

Kihalás - túlélés - újjászületés - és egy koporsó jelenléte szinte szakrális jelenségek egy szekularizált világban. A szakralitás egyik velejárója az emlékezés. A pszichoanalízis a múltat kutatja, az egyén múltját, de érdekes, hogy a pszichoanalitikus mozgalom mennyit foglalkozik a saját történelmével is, és várható hogy ez a jövőben is így lesz. Biztosra vehető, hogy a pszichoanalitikus mozgalom történelmi önmegismerésében Nemes Lívia tevékenységére, pedagógiai munkásságára mindig is emlékezni fogunk.

Paneth Gábor

Nemes Lívia dr. (1919-2006)

Tíz nappal a hosszú évek-évtizedek óta, havonta nála bonyolódó és általa vezetett esedékes szombati szeminárium előtt, 2006. november 7.-én váratlanul elhunyt Nemes Lívia. Életének történetét ki-ki elolvashatja: megtalálható az „Önarckép háttérrel” című kötetben¹,  de önéletrajzát megjelentették idegen nyelveken is. Közülük egyet tudok megnevezni, a „Psychoanalyse in Selbstdarstellungen” című kötetet, amely a magyar kiadástól függetlenül, de ugyanabban az évben, német nyelven, Tübingenben jelent meg².
 
A magyar kiadásban, annak címével ellentétben, Nemes Lívia nem önarcképet, hanem pályaképet rajzol meg. A könyv legrövidebb fejezetét írja, a terjedelem a két teljes oldalt sem éri el. Analitikusként, a személyes motívumok terén, rendkívül szűkszavú. Ahol ez elkerülhetetlen, ott jelen van a „háttér”: a társadalom, amelyben élt, és amely élete során többször is markánsan beavatkozott életébe. Mégis –ahogyan írja– „mindehhez képest viszonylag szép karriert futottam be”.

A németnyelvű kiadásban magánéletébe már több betekintést enged. Ennek oka talán az is lehet, hogy szemben a magyar kiadással –amely a széles pszichológus szakmának készült– ez a kötet analitikusoknak íródott. Szerkesztője önéletrajzi formában kívánta ábrázolni a pszichoanalízis nemzetközi eredményeit, eljuttatva az olvasót a világ minden tájára, megismertetve vele a távoli országokban munkálkodó kollégákat, az ottani egyesületek történetét és tevékenységét. Nemes Lívia őszintén ír önmagáról, analíziseiről, sőt az analízisekben feltárt tudattalan törekvéseiről is – korrekt, tárgyilagos módon, amint a befejező szakaszban írja: „…életemet és pályafutásomat esettanulmányként vizsgálva”. Önéletrajzának terjedelme a magyar kiadás mintegy tizenötszöröse, de így sem éri el a könyv fejezeteinek átlagos terjedelmét.

Az analitikus Nemes Líviát lehetett szeretni, és lehetett gyűlölni. Az analitikus Nemes Lívia lehetett követendő példakép, lehetett ellenfél, akár ellenség is. Nem azért, mintha ilyen ellenmondásos személyiség lett volna, hanem azért, mert –mint jó analitikust– bárki bármilyennek láthatta; ki-ki olyannak, amilyennek személyes motivációja alapján éppen látta őt. Ő pedig –jó analitikusként– viszontáttételét terápiás titokként kezelve elviselte ezt. Nemes Líviával szemben két attitűd azonban nem volt lehetséges: a közöny és az érdektelenség. Akivel kapcsolatba lépett, abból valamilyen attitűdöt mindig kiváltott, talán ez volt analitikusi munkásságának egyik titka is. Hogy milyennek és miért éppen olyannak láttuk őt, azt Nemes Líviára emlékezve, analitikus kollégaként önmagunkat és indulatáttételünket értelmezve, magunknak kell eldönteni.

A magyar pszichoanalízis szegényebb lett egy neves kollégával, de gazdagodott egy teljes értékű életművel, amelyet Nemes Lívia hagyott reánk. Rajtunk múlik, hogyan gazdálkodunk az életművel, miként emelünk ki abból egy-egy gondolatot, miként folytatjuk-fejlesztjük azt tovább. Mindaddig, amíg ezt tesszük, hagyatéka, munkássága és emlékeink révén Nemes Lívia jelen lesz a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületben.

Lukács Dénes

1.  Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai. Szerk.: Bodor P., Pléh, Cs., Lányi, G. (Budapest: Pólya Kiadó 1998),
2.  Psychoanalyse in Selbstdarstellungen. Bd. 4., (Hrsg. Ludger M. Hermanns, Tübingen, Diskord Verlag, 1998.  (305-338)