Konferencia 2011

Beszámolók a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 18. Konferenciájáról

(Horváth Klára, Merényi Márta, Tóth Katalin, Büti Etelka írásai)

Álom, fantázia, kreativitás

A mentális folyamatoktól a tárgyiasult valóságig

A konferencia Buda egyik központi helyén, szép környezetben került megrendezésre, jól elfértünk, és nem volt nagyon zavaró, hogy a helyszínek nem teljesen egy tömbben voltak. A 370 fős résztvevői létszám elég jónak számít. Bár sokan hiányoztak a megszokott résztvevők közül, azonban a képzések, doktori iskolák hallgatóinak részvétele felfrissíti, megfiatalítja a rendezvényt.

A korábbiaknál kevesebbnek tűnő előadás és műhely ellenére időnként azt éreztem, többet már nem tudok befogadni, ilyenkor bevonulhattam a kávézóba vagy filmet nézni. Újdonság volt ugyanis, hogy a szakmai programmal párhuzamosan mintegy ötórányi filmanyagot vetítettek folyamatosan az egyik teremben a pszichoanalízis történetéről. Én nagy örömmel tértem be ismételten, sajátos élmény az a sok archív felvétel a pszichoanalízis őskorából.

A sok program közül, amikben részt vettem, néhányat emelek ki beszámolómban.

Az Egyesület elnöke, Bokor László nyitotta meg a rendezvényt. A pszichoanalízis mint originális, egyedi, friss, pimasz tudomány jelent meg szavaiban, amely egyre újabb kihívásokkal nézett szembe az elmúlt bő évszázadban. Ezalatt folyamatosan gazdagodott, integrált újabb és újabb szemléleteket, legújabban a modern idegtudományt, de megőrizte azt a jó szokását, hogy mindent megkérdőjelez, rákérdez, nem kíméli a tekintélyt. A pszichoanalitikus nem ülhet bele nyugodtan az elégedettségbe, azonnal meg kell kérdezze magától: „Miért érzem, hogy ilyen nagyszerű vagyok?” Hát például ezért szeretjük.

Halász Anna Az alkotás pszichoanalitikus felfogása a klasszikus nézetektől napjainkig címmel tartott plenáris előadása Freud, Hermann, Melanie Klein, Winnicott, Kohut, Bion, Kris a témához való hozzájárulását vette sorra, és ezeken keresztül azt a dilemmát is vizsgálta, hogy vajon az alkotáshoz szükséges regresszió az énszabályozás szolgálatában áll, vagy eleve nagyobb érzelmi teherbírás teszi lehetővé az alkotást.

Az első nap délutánjának kétórás blokkjában az Egyesület konferenciáinak történetében új műfaj kipróbálására került sor. Nemzetközi konferenciákról már ismert szokás, hogy a főelőadáshoz két kommentáló előadás csatlakozik, mielőtt megnyílik a tér a hallgatóság hozzászólásaihoz. Danics Zoltán klinikai témájú előadása: Álom-e a szabad asszociáció? Bizalom és bizalmatlanság, paranoiditás az analitikus terápiákban címmel nagy érdeklődést vonzott, sajnos a kisterembe nem is fért be minden érdeklődő. Előadásában a bizalmatlanság, paranoiditás miatt elakadó szabad asszociáció jelenségét járta körül. Szakirodalmi áttekintés mellett saját klinikai példákon keresztül elemezte a kérdést. Nekem mint moderátornak nem kis izgalmat okozott, hogy a helyszínen derült ki, hogy az új műfaj kommunikációs nehézségei folytán nem jutott el az előadás anyaga mindkét felkért kommentálóhoz (Milák Piroska és Bakó Tihamér). Milák Piroska felkészült kommentárjában a pszichoanalitikus irodalomból idézett fel asszociációkat, melynek központi motívuma az volt, hogy pszichoanalitikus munkánkban mennyire lehetünk rugalmasak, hangolódhatunk a betegre, térhetünk el megszokásainktól annak érdekében, hogy kibővítsük azt az anyagot, amit szabad asszociációval nem, csak más eszközökkel tudunk integrálni különböző okokból a terápiába. Bakó Tihamér megmentette a helyzetet azzal, hogy vállalta a rögtönzést, amely egyébként is otthonos terep számára, és felvetéseivel segítette a téma továbbgondolását. A hallgatóság aktivitása mutatta a téma ismerős voltát a mindennapi gyakorlatban, valamint azt is, hogy a műfaj – előadás kommentárokkal – nagyon izgalmas.

Az első nap estéjén a Vajdai Vilmos vezette Tápszínház amatőr és profi színészei minden megszokott, biztonságot adó közmegállapodást borítottak. Kezdve azon, hogy a taps és a fújolás jelentése megcserélődött, odáig, hogy tiszteljük-e a Himnuszt, vagy hogy miről beszélünk és miről nem. Beszélünk-e a Karácsony Szent Estéjén véletlenül rossz helyre benyitás következtében a hallgató elé táruló Ősjelenetről, a maga, szavakba foglalva obszcén, vulgáris valóságáról – naturális, részletező nyíltsággal. Az ember (mint például én) először azt hitte, rosszul hall, majd benyomódott a székébe, nem nézett se jobbra, se balra, nehogy véletlenül szemkontaktusba kerüljön valamelyik apai, anyai áttételben megragadt kollégával, és kontaminálódjon kapcsolatuk valami igazán oda nem illővel. Aztán egyszer csak felszabadítóan elkapott az egész helyzet képtelensége és humora, és aztán már jóízűen lehetett viccelődni is az ehhez kapcsolódó elvétéseken. Lehet dilemmázni azon, hogy kell-e ez egy pszichoanalitikus konferenciára, ahová végülis alapvetően más célokért megyünk, hogy rétegműfaj, és kell-e egymást zavarba hoznunk ilyennel, vagy jobban tekintettel lehet esetleg lenni az eltérő ízlésre – egy biztos, hogy hatása alá kellett kerülni. És az is biztos, hogy a szintén Vajdai Vilmos lemezlovassága által jegyzett ezt követő esti buliban felszabadultan táncoltunk, korosztálytól, ízléstől, beállítódástól függetlenül. És az is fontos, hogy a pszichoanalitikus gondolkodás alapvető eleme a tabuk, titkok kimondása, a mindent megkérdőjelezés szabadsága.

Számomra felszabadító volt Szőnyi Gábor közös dilemmázásra, kérdésfelvetésekre hívó, a pszichoanalitikus kutatás nehézségeiről, korlátairól szóló, nemzetközi adatokat és legújabb eredményeket, módszereket, valamint folyó kutatásokat is felvillantó Mennyire lehet analitikus egy pszichoanalitikus kutatás? című előadása. A címben foglalt kérdés dilemmáihoz csatlakozóan a kísérletezés problémaköre is érdekes kérdéseket vet fel. Projektszerűen problémás, miközben az analitikus munka önmagában sok kreatív aspektust, kísérletezgetést, kutatást hordoz mikroszinten, az analitikus folyamat integráns része. A kutatás, adatnyerés, vizsgálódás módszertanának nehézségeivel is foglalkozott. Egy komplex folyamat megjelenítésénél minden vizsgálat súlyos leegyszerűsítésre kényszerül, visszatérő kérdés, vajon a lényeg megmarad-e. Számomra különösen izgalmas kérdés, hogy csoportanalitikus tudásunk, a csoport tükröző funkciója, a csoportmátrix vizsgálata, például a csoportos esetmegbeszélő terében, mennyiben tud hozzájárulni a pszichoanalitikus kapcsolat komplex folyamatának a vizsgálatához. Érdekes adat, hogy 100-ból 5 kutatást érez a klinikus hasznosnak a munkája szempontjából. Szétválasztható-e, illetve integrálható-e az elmélet és a gyakorlat? Az elméleti kutatások eredményei vajon közvetve, hosszabb távon gazdagítják-e, mélyítik-e pszichoanalitikus tudásunkat, kultúránkat.

A hallgatóság tagjai hozzászólásaikban a határterületek (csoport, coach-helyzet, művészetterápiás alkotások) eszköztárának kutatásban való felhasználásáról gondolkodtak.

Hámori Eszter és Djuroska Krisztina Álom, fantázia és kreativitás – a madárfészekrajzokban címmel a madárfészekrajzok dinamikus elemzésének vizsgálatáról adtak elő. Hatalmas összegyűlt anyag alapján, részletesen kidolgozott kódolási rendszer segítségével használják a kötődési minták projektív vizsgálóeszközéül részben diagnosztikus célokra, részben pszichoterápiás célból. Az előadásban anorexiás serdülők és anyáik madárfészek rajzai alkalmazásának eredményeit mutatták be.

Rövid megjegyzések három további érdekes előadásról: Schmelowszky Ágoston Jövőbe zárt kreativitás: az „idő-gyilkosság” sajátos esete címmel tartott előadása Kernberg nárcizmus elméletének és Steiner pszichés menedék fogalmának elméleti alapján mutatta be egy terápiás folyamatban azt a jelenséget, amikor a páciens a jelenbeli szorongásai miatt nem a jelenben éli életét, hanem a jövőbe projiciált várakozással. Alaposan elmélyedt a klímaváltozás témájában Borbándi János, aki A klímaváltozás és a mindenhatóság illúziója című előadásában az ezzel kapcsolatos tudományos dilemmák ütköztetésén keresztül a környezet omnipotens kontrolljának illúzióját erősítő fogyasztói társadalom pszichoanalitikus elemzésével foglalkozott. Izgalmas kérdéseket vetett fel, elgondolkodtató volt előadása, érdemes a továbbdolgozásra. Míg itt a diák nyújtotta képi illusztráció jó kiegészítés lett volna, Indries Krisztián „Álmaiban már sok ember szeretkezett – saját anyjával” Miről álmodik a Másik Ödipusz? című előadása bővelkedett képi illusztrációban. Nagyon érdekes volt az előadás, melyben az ázsiai kultúra ödipális konfliktusnak megfelelő változataival, megjelenésével foglalkozott. Engem különösen elgondolkodtatott a japán családoknak a miénktől eltérő anya - fia - menye háromszög jellegzetessége. Alaposan megdolgoztatott minket azonban monoton felolvasásával.

Összefoglalásként kiemelném, hogy jó érzést keltett bennem, hogy mind a résztvevők, mind az előadók között képviseltették magukat az idősebb és a fiatalabb generációk is. Az előadások témájában a történelmi összefoglalók és a legújabb kori kihívások dilemmái egyaránt megjelentek. Úgy tűnik, reneszánszát éli Bion, ugyanis soha ennyit alfa elemekről és bétafunkcióról nem hallottunk hivatkozni, az előadók nagy része felhasználta elméleti modelljeit. Az előadásokon, hozzászólásokban, a közgyűlés megbeszélésében örömmel hallottam visszatérően megjelenni a csoportdinamika, csoportanalízis tudásának hasznosságát a pszichoanalitikus gondolkodásban.

Számomra a pszichoanalitikus szemlélet, munkamód, amit a megnyitótól kezdve az esti programon át több oldalról jelenítettünk meg, jó lehetőség és fontos eszköz arra, hogy bármilyen aktuális jelenségre rámutassunk, rákérdezzünk, megkérdőjelezzünk, éljünk a pimaszság szabadságával, Bokor Lászlót idézve. Nemzetközi csoportanalitikus konferenciákon azt tapasztaltam, hogy az aktuális társadalmi, politikai, kulturális környezetet messzemenőkig reflektálják, ami meglepően szokatlan volt a mi gyakorlatunkhoz szokott fülemnek. Úgy gondolom, a rendszerváltáshoz hozzátartozik, hogy kezdjük el megbeszélni, feldolgozni a múltat és reflektálni a jelent. A pszichoanalízis eszköztára hatékonyan tudná katalizálni ezt, segíteni a magyar társadalmat és legfőképpen saját magunkat a demokratikus működés tanulásában, egy társadalmi szintű felnőtté válásban, érlelődésben. Ezért aztán szívemből szólt B. Gáspár Judit felvetése, hogy a jövő évi konferencia témájaként foglalkozhatnánk a társadalmi jelenségekkel.

Horváth Klára (pszichoanalitikus kandidátus és POT tag)

Álom, fantázia kreativitás: úgy tűnik, egyszerre inspiráló, talán mégis nehezebb témák, mint az utóbbi két konferenciáé. Erre gondoltam, mikor láttam, hogy az idén kevesebb volt az előadás és műhely.

Halász Anna nagy ívű, kulturális kitekintéssel nyitó előadása felvillanyozó felütésként megadta a konferencia alaphangját.

Freudtól napjainkig az alkotás lélektanának alakulásában felvázolja az egyes elméletek további sorsát, és a kortárs, interszubjektív alapú pszichoanalízis felől helyezi új megvilágításba. Izgalmas, ahogy a tehetség sorsát összeköti az adott kor társadalmi-kulturális miliőjével. Nagyon tetszett, ahogy jól követhető gondolatmenettel végül magát a pszichoterápia folyamatát jelenidejű alkotásként fogalmazza meg. Olvasatomban a már létrejött, kifejezett alkotás felől itt inkább maga az alakulás, a valamivé válás élménye kerül fókuszba. Kiemeli, ahogy a terapeuta álmodozásával, tartalmazásával hangolódásával van jelen páciensével: az érzetek, érzések, gondolatok megformálatlanságának elkerülhetetlen, bizonytalan állapotából, a keresgélésből a koherens tapasztalat, s közös jelentésalkotás megszületik. Újrahangsúlyozza a szexualitás szerepét az alkotásban, mai szerzőkre, Peter Fonagyra és az evolúciós pszichológiára is hivatkozva. Az alkotóképesség nem a mentális betegség velejárója (és fordítva), inkább az alkotás is hozzásegíthet a gyógyuláshoz, mint a reparáció, az önvigasztalás, önmegnyugtatás útja.

Pető Katalin előadásában az álomfejtés mai felfogásáról beszélt, jól követhetően, világosan kifejtve a nem elfojtott tudattalan (implicit memória) jelentőségét az álmokban, a korai kapcsolati élmények megjelenésében. Másik izgalmas terület a mentalizációs képesség kérdése: Ferenczire, mint előfutárra és Fonagyra hivatkozik, aki szerint a borderline páciensek álmaiban a mentalizációs képesség kialakulása előtti élményfeldolgozási módozatok jelennek meg, azaz maga a szimbolizálatlan impulzus, ami az álommal való munkának más megközelítését igényli.

Felházi Anett előadásában azt mutatja be, hogy az álmok mint a tudattalan gondolkodás formái hogyan segíthetik az érzelmek (implicit tudás) emlékké és mentális struktúrákká alakulását az analitikus kapcsolatban. A kötődési traumák mentalizálhatósága történhet az álmok segítségével, az analitikussal való közös munkában. Az amúgy szép, szemléltető eset túl részletesre sikeredett, nehéz volt fenntartani a figyelmet, és követni az előadás fő csapását.

Különösen üdítő és élvezetes volt Hárdi István előadása: Szent Antal kísértésének ábrázolását követhettük végig képzőművészeti alkotásokon keresztül, pszichoanalitikus kontextusban vizsgálva, a szerző eredeti meglátásaival, művészettörténeti szempontjaival gazdagítva.

Sarkadi Borbála „Kényszerítő hatások alatt” című előadása kisebb vihart kavart. A kényszerbetegség és kényszeres személyiségzavar újabb diagnosztikai kérdéseinek és a betegség hátterében álló neurobiológiai eltérések izgalmas taglalása után azt fejti ki, hogy e tudásunk hogyan vonhat maga után terápiás technikai változtatásokat. E biológiai eltérések alapján az előadó feltételezése szerint ezeknek a pácienseknek már gyerekkorukban nehezebb lehetett a megnyugtatása, nagyobb terhet jelenthetett a szülőnek, ez a nehézség megjelenik a terápiás kapcsolatban is, a terapeuta tehetetlenségében, reménytelenségérzésében öltve formát. A szerző szerint szükség van e biológiai alapú, szelf-szintű szabályozási zavar visszajelzésére és betegségbelátásként való feldolgozására. A vitában többen – véleményem szerint is – azt a problematikus kérdést vetették fel, hogy a viszontáttétel megdolgozása helyett a terápiában kognitív irányultságú paradigmaváltás történik. Más hozzászóló szerint az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy a nehezebb páciensek megértettség-élményét segítheti, ha terapeutaként koherens képet tudunk alkotni belső világáról, változásának lehetőségeiről. Ezt nagyon fontosnak gondolom, és érzésem szerint talán ez az előadó fő motivációja. A konzekvenciák tekintetében azonban máshová is eljutottam. A súlyos szelfpatológiák tudottan neurobiológiai eltérésekkel is járnak. (Ennek a gyógyszerelés szempontjából nagyon is lehet jelentősége.) Ezek az eltérések pszichodinamikailag korai hárításokként, újabban a szelfszabályozás problémájaként, mentalizációs deficitként jelennek meg, és ezen a szinten szükséges megdolgozni. A pszichoanalitikus szemléletű munkamód érvényessége megmarad, saját fokozott terhelésünk dinamikai megértésével, szupervízió igénybevételével. Úgy éreztem, hogy az előadó nem tudta eléggé megjeleníteni terapeutaként belső viszontagságait, nem sikerült az átkötés a szubjektív tapasztalat és a terápiás technika problémája között. Nagyon jó, hogy Sarkadi Borbála bátran behozta ezt a témát, alkalmat adva arra, hogy különböző tudásainkat végiggondoljuk.

Ajkay Klára és Lőrincz Zsuzsa „Az álomélet képeivel folyó analitikus munka” című műhelyében Sinkovics Andrea és Zana Katalin mondták el egy-egy páciens álmát. A résztvevők próbálták szabadon kimondani, ami eszükbe jutott. A kezdeti hangolódás után számomra a legizgalmasabb az volt, ahogy a csoportban megszületett a közös fantáziálás, és a végén a terapeuták visszajelzése szerint valóban megjelentek a páciensek problematikái. Érdekes tapasztalat volt, és ezt a vezetők vissza is jelezték, ahogy a csoport lassan jutott el az álmokkal kapcsolatos szexuális fantáziák kimondásáig, ami megjelenítette a páciensek ezzel kapcsolatos szorongásait, gátoltságát.

Aki Szőnyi Gábor „A terapeuta őszintesége” című műhelyén vett részt, aktív munkába csöppent: kis csoportokban a felvázolt terápiás nehézséget, az analitikus haragjának kezelését, artikulációjának kérdését gondoltuk végig. A téma aktualitását jelezte a jelenlévők nagy száma. Átéltük, hogy ebben a helyzetben mennyire nehéz egyértelmű, megnyugtató „megoldást” találni. Találkoztam saját mindennapi dilemmáimmal, és azzal, ahogy minden igyekezetünk ellenére az adott pillanatban lehet, hogy elkerülhetetlenül belecsúszunk a terápia aktuális csapdahelyzeteibe. Ez képeződött le a műhely során dinamikailag: a kiscsoportokban különbözőképpen, de megjelent a bizonytalanságérzés, a közös megbeszélés befolyásoló hatása az egyéni terápiás gyakorlatból merített ötletekre. Élő, izgalmas csoportdinamikailag is intenzív élmény volt.

A „Cselekvéstől a szavakig” című műhelyben az Ego Klinika munkatársai, Ledniczki Ildikó előadásával és Campos Anna esetbemutatásával jelenítették meg, hogy mennyire fontos a gyerekpszichoterápiában különösen gyakran előforduló, látszólag velejáró, terápián kívüli cselekvések folyamatba emelése, áttételi, kapcsolati jelentésük megértése. A világos, elméleti előadás nagyon jól előkészítette az esetbemutatást, ami érzékenyen, mikroszintű történések finom megrajzolásával jelenített meg egy terápiás órán kialakult, cselekvéses elakadást. A terapeuta – miközben átélte a tehetetlenség, aggódás kínját –, intuicióira hagyatkozva újra kapcsolatba tudott kerülni kis páciensével, és játékba tudta őt vonni. Tanulságos volt, ahogy később a team közös esetmegbeszélése során hogyan értődött meg a terapeuta cselekvése, ezáltal az áttétel, a kapcsolati jelentés, és láthatóvá vált a gyermek problémája. A műhely nagyon bevonta a hallgatókat, de sajnos kevés idő maradt a vitára, közös továbbgondolásra.

Bár az előző két konferencia emlékeim szerint gazdagabb volt, most is sok továbbgondolni valót, újdonságot vittem magammal. Az volt a benyomásom, hogy évről-évre egyre többen jönnek el, különböző szakterületekről is. A konferencia színhelyével egyetlen problémám volt: a szűk közösségi tér.

Merényi Márta

Az utóbbi években jónéhány helyszínt bejárt az egyesület őszi konferenciája.

A Kossuth Klub fészekmelege, a Stefánia Palota arisztokratikus termei, az Államigazgatási Főiskola vadregényes környezetű, de iskolás jellegű terei, a polgári környezetű Benczúr Hotel után idén a krisztinavárosi Mercure Hotel adott otthont a konferenciának. Barátságos méreteivel és hangulatosságával elég jó otthonnak bizonyult. Eszünkbe jutott-e, hogy pár száz méterre vagyunk Bálint Mihály egykori Mészáros utcai rendelőjétől, ahonnan további pár száz méter légvonalban Ferenczi egykori Lisznyai utcai villája és rendelője?

A konferenciára érkezve mindjárt magával ragadott Halász Anna sodró lendületű előadása. Tudományos elméletek széles körét áttekintve kutatta a tehetség helyét az egészséges és a patológiás lélek térképén. A hallgatóság szintetizáló készségét jócskán megmozgatva illusztrációként történelmi korok géniuszait és terápiás eseteket is említett. Számomra azt közvetítette, hogy a tehetség, az alkotó fantázia az elme patológiától függetlenül létező jellemzője. A sokat emlegetett hiedelemmel szemben a lelki egyensúly nem kisebbíti, valamely patológia súlyosbodása ellenben gátolhatja a megnyilvánulását. A traumákkal való megküzdés és általában a kapcsolatteremtés során viszont az önkifejezés rendkívüli eszközévé válhat.

A további párhuzamos programok során is nagyon színvonalas előadásokat hallottam.

Pető Katalin, aki pár éve az álmodásra vonatkozó újkeletű, meglepő neurofiziológiai eredményeket gyűjtötte össze és osztotta meg velünk, most a pszichoanalitikus elméletalkotók (Freud, Bion, Fonagy) álommal kapcsolatos koncepcióit vetette össze. Beszédes esetpéldával illusztrálta, hogy függhet a terápia sorsa attól, ahogyan a páciens álmát munkába vesszük. Kifejtette, hogy a korábban hangsúlyosnak tartott, szimbólumokat kereső gondolkodásunk mellett bizonyos páciensek esetén figyelmünket elsősorban a manifeszt álomtartalomra kell irányítanunk.

Felházi Anett idén is színes esetismertetéssel illusztrálta témáját. Részletes elméleti keretbe foglalta, hogy teremtődik meg a terápiás kapcsolatban a mentalizáció lehetősége. Az előadás bemutatta az álommunka szerepét egy kötődési traumasorozaton átesett páciens mentalizációjának fejlődésében.

Lőrincz Zsuzsa egy terápiás mozzanat nem könnyű, őszinte feltárásába avatott be minket. Egyik páciense róla álmodott és az álombeli, nem felhőtlen kapcsolatukban az előadó felismerte addig magának sem megfogalmazott viszontáttételét. Ez a helyzet inspirálta viszontáttétele részletes végiggondolására. A még évekig tartó terápiában sok probléma megmunkálásra került, ami az akkori, érzelmileg hangsúlyos helyzetben sűrítve megjelent.

Juhász Angélától nem először hallottunk szemléletes, érzékletes előadást a nárcisztikus, hamis szelffel élő páciensek terápiáinak jellegzetességeiről. Ezúttal a szabad asszociáció képességéhez való eljutás nehézségeiről beszélt. Szerinte a hamis szelf akár éveken át kitöltheti a terápia terét érzelmileg sekélyes asszociációival, amíg a kapcsolat professzionális mélyítésével a valódi szelf releváns élményei és asszociációi a páciens számára elérhetőkké és kimondhatókká válnak.

A Sarkadi Borbála előadásában felvetődött kérdésre többen heves elutasítással reagáltak. Tudniillik arra, hogy a kényszeres személyiség és tünetek neurobioló–giai hátteréről való tudásunk megváltoztathatja-e a pszichoanalitikus terápiás technikát, attitűdöt a páciensekkel kapcsolatban. Definitívnek tekintsük-e ezen eltéréseket, következésképp felmenthető-e valamely ponton a páciens és a terapeuta a tünetekkel és ellenállásokkal való további küzdelem alól? Gondolom, nem voltam egyedül, hogy az előadás után még sokáig morfondíroztam saját válaszaimon. Bár neurológus énem nagy örömmel fogadta a neurobiológiai utalásokat, végül arra jutottam, az effajta kérdések csak az adott terápián belüli folyamatos mérlegeléssel válaszolhatók meg, és mégis inkább pszichoterápiás tapasztalatunkra, pszichodinamikai elemzésre kell hagyatkoznunk, mint a neurobiológiai ismeretekre.

Schmelovszky Ágoston az „idő-gyilkos” páciens természetrajzát mutatta be. Sokan találkozhattunk effajta fiatalon traumatizált, fejlődésében emiatt megrekedt, felnőtt életét elkezdeni nem tudó, arról csak álmodozó, tragikusan örökifjú pácienssel. Mint megtudtuk, a fogalmat André Green vezette be, az előadást Kernberg egyik esetelemzése ihlette. Schmelovszky Ágoston a pszichológiai elemzésen túl a tőle megszokott könnyedséggel hozott, szerteágazó kultúrtörténeti asszociációkkal is emlékezetessé tette az előadását.

A Szőnyi Gábor által vezetett „Az analitikus őszintesége” c. műhelyen egy pillanat alatt tréninghelyzetben találtuk magunkat. Két, az előadó által megadott terápiás helyzetről kellett gondolkodnunk, melyben a páciens viselkedése többé vagy kevésbé provokatív volt. 5-6 fős csoportokban rövid idő alatt konszenzusra kellett törekednünk, mit mondanánk el felbukkanó vagy feltoluló érzéseinkről a páciensnek. Először bosszankodtam, miért modell-helyzetekről gondolkodunk, amiről csak pár mondatnyi információnk van, amikor egy jelenlévő terapeuta valamely konkrét problémáját árnyaltabban tudná megjeleníteni. Talán így megspóroltuk az időt, míg valamelyikünk elszánja magát egy esetrészlet elmondására? Igaz, a döntéshez mindenkinek át kellett gondolnia saját gyakorlatának hasonló helyzeteit. A kiscsoportos munka viszont leginkább a résztvevők egymás iránti nyitottságát és egymáshoz való őszinteségét tette próbára. A szűk időkeret alatt csak megindult a hangolódás, kiforrott megoldás kevés csoportban született. A „ nagycsoportos” egyeztetésen sem született konszenzus, de nagyon jó hangulat kerekedett.

Bár felnőttekkel dolgozom, minden évben szeretek beülni az Ego Klinika Műhelyszekciójára. Nemcsak azért, hogy betekintést kapjak a gyerekekkel folyó munkába, bár természetesen ez is nagyon tanulságos, hisz a klinika munkatársai életszerűen és kendőzetlenül jelenítik meg a terápiás hétköznapok nehézségeit. Hanem azért is, mert nagyon jó átélni a közeg tartalmazó kapacitását, ami érezhetően nem csak a kis páciensekre, hanem egymásra, a tartalmazó terapeuta-munkatársakra is vonatkozik. Így még mi, hallgatók is feltöltekezve távozunk. Idén a „Cselekvéstől a szavakig” témát a korábbi évekhez képest kevésbé mozgalmasan bontották ki. Először Ledniczki Ildikótól alapos elméleti összefoglalót hallottunk sok színes esetvinnyettával arról, hogy a gyerekek mozgása az órákon mennyi információt hordoz, hogy változik a terápia során. Ezután Campos Anna ismertette egy különösen nehéz terápiás óra eseményeit. Kamaszlány páciense egyszercsak megtiltotta a beszédet, de még a nézést is a terapeutájának az órán. Szabad előadása nyomán ott éreztük magunkat a szobában, átéltük a helyzet bénító feszültségét, követtük a lányt a mélyülő regressziós szintű játékaiban, megkönnyebbülve sóhajtottunk fel, mikor a kukucska-játékban végül partnerként el tudta fogadni a terapeutát.

Sajnos a TÁP Színház „Variété psychoanalytique rossz” c. előadása nem táplált minket a konferencia színvonalához illő élménnyel.

Ugyan a cím és hangoztatott ideológiájuk szerint rosszak akartak lenni, de nyilván rosszaságukban mégiscsak jóvá, valaminek a kreatív közvetítőjévé szerettek volna válni, különben mi értelme lenne színpadra állni. Érzésem szerint az opponáló, polgárpukkasztó, destruktív alapállásból nem sokszor mozdultak el, többször a geg szintjéig jutottak csupán, és csak 1-1 epizódban emelkedtek fel a humorig és a groteszk esztétikájáig.

Szerencsére a fogadáson jófajta szendvicsekkel és sütikkel vigasztalódtunk.

A helyszín kivételesen nagy előnye volt az előzőekhez képest, hogy az ebédidő alatt meg lehetett ebédelni akár a helyszínen, akár a közelben!

Remélem, egyszer lesz valaki olyan kreatív, hogy megoldást talál a szünetekben az italsorok lerövidítésére! Én konferenciás zsetonnal működő, jó italokat osztó automatákat képzeltem el. Nem tudom, létezik-e ilyesmi, és ha igen, olcsóbb-e, mint megfelelő számú pincér, ami felteszem, elérhetetlen luxus.

Köszönjük a szervezőknek a kellemes körülményeket, az előadóknak az igényes felkészülést, a résztvevőknek a találkozások lehetőségét!

Tóth Katalin

Összefoglaló a könyvbemutató poszterszekcióról

A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 18. konferenciáján a programbizottság úgy döntött, hogy a könyvbemutatókat a szakmai közönséget is kiszolgáló kiadók és lelkes olvasók – pl. PhD hallgatók – a tudományos konferenciákra is jellemző poszterszekcióban tehették meg.

A forma újdonsága több előnnyel is jár: egy-egy poszter a konferencia teljes időtartama alatt elérhető, látható és befogadható a konferencia közönsége számára. Az előadásokra sietők is meg megállhatnak mellette, illetve ha valaki elkésik egy műhelyről, és épp nincs kedve egy másik előadásra csendben belopakodni, tanulmányozhatja a kitett tartalmas és kreatív ismertetőket.

A poszterszekciót Danics Zoltán moderálta az egyre növekvő számú közönség aktív és néha vitába forduló részvétele mellett.

A konferencia címéhez és témájához illeszkedve Dr. Ernest Hartmann, pszichoanalitikus, egyetemi tanár, alvás és álomkutató 1965 óta gyűjtött tapasztalatait írta meg The Nature and Functions of Dreaming című, 2011-ben megjelent könyvében. A könyv egyik érdekessége, hogy statisztikailag alátámasztott kutatási eredményekről is beszámol az álmok témájának és intenzitásának megváltozásáról a 2011. szeptember 11-i terrortámadás következményeként.

Az Oriold és Társai kiadó idén is tekintélyes szakmai anyaggal jelent meg a konferencián.

Dr. Csürke József a Lótuszevő eszmélésében a szerző a lélektani krízist új szempontból és a kutatási eszközök felhasználásával közelíti meg.

Dave Mearns és Brian Thorne A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás ismertetőjén Draskóczy Magda a kötet fordítója és Danics Zoltán a poszterszekció moderátora is kiemelte, hogy a gyakorló szakember alapismeretei közé tartozik a személyközpontú tanácsadás készségszintű elsajátítása. A pszichoanalízis fejlődésében is jól látható az elmozdulás a kapcsolat és a kapcsolati tényezők megértése felé.

Hermann Zsuzsa Behálózott psziché könyve egy internetes segítő közösség létrejöttéről és mindennapjairól szól. Izgalmas, kihívásokkal teli világ az Internet, a könyv bepillantás enged ennek világába.

Sheldon Bach: Hogyan csináljam című könyve a kezdő szakembernek ad útmutatást a pszichoterápiáról és annak gyakorlatáról. Oriold Károly szerint letehetetlen, szerintem érdemes fejezetről fejezetre olvasni és összevetni a magyar tapasztalatokkal és lehetőségekkel.

Kathleen Kelley: Pán Péter, a szomorú gyermek című könyvében a magyar származású szerző az elveszett gyermekkor keresésének pszichológiai aspektusait szemlélteti.

Az Animula kiadó gondozásában fog megjelenni Hermann Imre Gondolkodás-lélektani tanulmányok című kötete. Ismertetőjében Lukács Dénes foglalta össze számára mit jelentett a hermanni gondolkodás visszakövetése az időben, a nyelvezet megértése és követése a mai gondolkodás és fogalomhasználat tükrében.

Az Imago (ex-Thalassa) folyóirat három számáról Danics Zoltán, Lénárd Kata és Erős Ferenc is beszélt. Az elméleti pszichoanalízis is leköveti korunk változását és izgalmait az idegtudományok fejlődésével párhuzamban. (A konferencián Sarkadi Borbála Kényszerítő hatások című előadása bepillantást engedett az elméletet is felhasználó analitikus munkába.)

Utoljára, de nem utolsósorban Schmelowsky Ágoston ismertette Jon G. Allen, Peter Fonagy és Anthony W. Bateman: Mentalizáció a klinikai gyakorlatban című tankönyvét. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy a színvonalas és személyes hangvételű bemutató után az addigra már szépen összegyűlt közönség spontán módon és aktívan eszmét cserélt a pszichoanalízis jelenéről és jövőjéről a modern képalkotó eljárások megjelenése és a belőle kinyerhető és statisztikailag feldolgozható kutatási adatok tükrében.

A programbizottság döntése a könyvbemutatók poszter formában történő megtartása mellett interaktívvá és élővé tette a szakirodalom megjelenését a konferencián.

Büti Etelka
Pécsi Tudományegyetem Pszichológia doktori iskola, Elméleti pszichoanalízis program