A pszichoanalízis alapszabályai és a hozzájuk kapcsolódó analitikusi beállítódás sok esetben hatékonyan segítik az analitikust és a kezelés haladását, ugyanakkor a terápiák egy jelentős hányadában nemhogy előmozdítanák, hanem inkább rontják a terápiás munka hatékonyságát és az analizand terápiában maradásának esélyét. A hűvösen, távolságtartóan neutrális és rigiden absztinens analitikusi attitűd - különösen a korai sérülésekkel, határeseti személyiségpatológiával élő, illetve pszichotikus szintű regresszióra hajlamos páciensnek esetében - terméketlen frusztrációt okoz analizáltnak és terapeutának egyaránt. Náluk az értelmezések hatásossága is jelentősen korlátozott. Ezen páciensek esetében egy, a klasszikus freudi ösztöntanoktóI alapjaiban eltérő betegség- és létezéselmélet, valamint az analitikus technika módosításának bevezetése tűnik célravezetőnek. Az interperszonális és a brit tárgykapcsolati iskola talaján az 1980-as években kialakult úgynevezett 'kapcsolati pszichoanalízis' szerint a pszichés zavarok az egyén kapcsolataiban létrejött maladaptív, diszfunkcionális mintázatok kialakulásának következményei, ezért a terápiájuk is az interperszonális viszonyok és mintázatok változtatása révén valósítható meg. Az interperszonális pszichoanalízis a szakmaiság mellett több személyességet visz a terápiába, de alapvetően azt is professzionális tudatossággal igyekszik használni. Az analízis legfőbb hatótényezőjének nem az értelmezést, hanem az analitikus hiteles, emberi, személyes viszonyulását tartja, mellyel mintegy korrektív kapcsolati környezetet biztosít a páciensének. A hiteles emberi viszonyuláshoz elengedhetetlen, hogy az analitikus egyenrangú félként lépjen a terápiába és vállalja, olykor kommunikálja (saját és viszontáttételi) érzéseit, indulatait. A hitelességhez bizonyos mértékű önfeltárás is szükséges. Az analitikus nem semleges, objektív megfigyelő, hanem a pácienssel közösen alkotott diád része, akivel közösen hoznak létre egy a páciens jelentős kapcsolati mintáját hordozó interperszonális realitást, és közösen alkotják meg az analitikus kapcsolat és folyamat értelmét, magyarázatát, ugyanis egyiküket sem tartják az igazság kizárólagos birtokosának. Az itt-és-most helyzetre nagyobb súlyt helyeznek, mint a múlt feltárására. A kapcsolati analízisnek elsősorban a súlyosabb patológiájú -főként határeseti és más személyiségkonstellációjú, pszichotikus regresszióra hajló - páciensek kezelésében lehet szerepe, akiknél a hagyományos, értelmezés-alapú megközelítés, a neutrális terapeutai beállítódás csekély eredményt hoz, vagy éppen kifejezetten kudarcos. A szerző felhívja a figyelmet a szakmai és személyes viszonyulás növekvő jelentőségére és optimális arányuk beállításának nehézségeire, eset-részletekkel illusztrálva a mondandót.