Tagadás és szembenézés az életünk folyamán állandó kölcsönhatásban van. Pszichésen jó állapotban lévő felnőtteknek rossz hírre, például szerettük váratlan elvesztésére gyakran tagadás az első reakciójuk: "Nem, ez nem igaz!". Minden porcikánk tiltakozik elfogadni a fájdalmas hírt, eseményt. A tagadás, a rossz elutasítása átmeneti haladékot ad, mialatt egyéb lelki mechanizmusok mozgósíthatók. Tudjuk, hogy a szorongás, félelem megakadályozza az események lelki feldolgozását, és a tagadás állandósulhat. A kisgyermeknek szüksége van a felnőtt segítségére, hogy "megeméssze", feldolgozza, szimbolizálja az őt ért traumát. A fel nem dolgozott, meg nem emésztett élmény megformálatlanul, szavakba nem öntve marad része a lelki tartománynak. A pszichoanalízis olyan körülményeket igyekszik teremteni, ahol a beteg ezeket a lelki tartományból kizárt, mégis folyamatosan ható megfogalmazatlan tartalmakat képes lesz szavakba önteni, integrálni. Annak vizsgálata, hogy milyen feltételekkel lehet kialakítani az optimális terápiás viszonyokat, az analitikusok között állandó megbeszélés tárgya. Traumát átélt betegek esetén a trauma valamilyen formában való megjelenése, aktualizálódása a pszichoanalízis folyamán elkerülhetetlen. Ebből következően tagadás és szembenézés mint állandó kettősség van jelen a beteg és analitikus munkájában, kapcsolatában. A fentiek esetismertetés kapcsán kerülnek megbeszélésre.