A pszichoanalitikus helyzet interszubjektív terében számos olyan „jelen pillanatból” (Stern) kifejlődő, a most pillanatok krízisének megoldását követő találkozás pillanat jön létre, melyet a terápiás változás egyik alapjaként tarthatunk számon. A másik érzéseiben való osztozás, a közös megélés, a megértettség élményén keresztül jöhet létre a gyógyulás személyközi mezője. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a terápiás és szupervíziós folyamatok interszubjektív találkozásai hogyan képesek kölcsönösen egymásra hatva a terápiás változást létrehozni, ezáltal miként képes a szupervízió folyamata segíteni a szupervideáltat a pácienssel folytatott munkája során. Mindezt azon a – talán sokunk számára ismerős – jelenségen keresztül vizsgálom, amikor a páciens a szupervíziót követő ülésen az ott elhangzottakhoz vagy megéltekhez hasonló tartalmakról kezd el meglepő módon beszélni, mintha „hallgatózott” volna a szupervíziós órán. Egyre elfogadottabb az a nézet, hogy az analitikus diádban megjelenő kapcsolati történések, főként probléma esetén parallel módon élednek újra a szupervízor-szupervideált párosának interszubjektív terében. Van, aki párhuzamos acting out-ról beszél (Searles), más a projektív identifikációs mechanizmusokat (Grinberg) teszi felelőssé ezért. Tanulmányomban egy új szempontot szeretnék ismertetni, felvetve azt, hogy a kapcsolati elakadást okozó, nem megvalósult most pillanatok lesznek azok, melyek a szupervideáltat implicite és explicite is foglalkoztathatják, így ezek várnak leginkább megoldásra a szupervízió során. A szupervízióban történő interszubjektív találkozások hatására újraformálhatóvá válnak a korábban a terápia terében félbehagyott most pillanatok, így a terapeuta már egy újfajta beállítódással vesz majd részt a következő ülésen, lehetővé téve a terápiás hatást nagymértékben elősegítő találkozás pillanatok létrejöttét.

Kulcsszavak: interszubjektív tér – szupervízió - megértettség élménye – Stern – félbehagyott most pillanat – találkozás pillanat – terápiás hatótényezők