A Ferenczi Emlékérem díjazottjai

A Ferenczi Sándor Emlékérem alapításának célja az volt, hogy a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület a pszichoanalízis fejlődését elősegítő, kiemelkedő tevékenységet végző szakemberek munkásságát elismerje.

Az Emlékéremre az Egyesület Tagjai, illetve azok a pszichoanalízis határterületén tevékenykedő kollégák jelölhetők, akik munkájukkal kiemelkedő hatást gyakoroltak a pszichoanalízis módszerének és szemléletének népszerűsítésére, kutatásukkal jelentősen gazdagították annak alkalmazási lehetőségeit, pszichoanalitikus gyógyító munkájukkal hozzájárultak a pszichoanalízis megbecsüléséhez. Szakmai képzésben tevékenyen terjesztették a pszichoanalízis elméletét, elősegítették a képződők szakmai tudását, egymás nézeteinek nagyobb mértékű elfogadását, illetve szakmai közéletben és/vagy az Egyesületben kifejtett aktivitásuk révén öregbítették a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület hírnevét, hozzájárultak a pszichoanalízis, mint tudomány fejlődéséhez.

Nemes Lívia                          1999
Laudáció
Tisztelt Kollégák, kedves Lili!
A Ferenczi Emlékérem Bizottság most első ízben ítéli oda a Ferenczi Sándor Emlékérmet – Nemes Líviát javasolta a kitüntetésre, munkássága alapján.
Először is erről a munkásságról szeretnék egy pár szót szólni.
Nemes Lívia 1919-ben született, Budapesten. Pályája – ahogy önéletrajzában írja – „társadalmi és politikai földrengések között alakult ki”. A háború előtt a numerus clausus miatt nem járhatott egyetemre, ezért a Montessori óvónőképzőt végezte el, és dolgozott is óvónőként.
Már 20 évesen érdeklődött a pszichoanalízis iránt, a Mészáros utcai pszichoanalitikus ambulancia szemináriumait látogatta.
1942-ben ismerkedett meg Mérei Ferenccel, akinél pszichodiagnosztikai eljárásokat tanult. A háború után, 1950-ben szerezte meg egyetemi bölcsész diplomáját (filozófia, társadalomtudomány, lélektan) a Pázmány Péter Tudományegyetemen, később a doktorátusát az ELTE-n 1971-ben.
    A diploma megszerzése után pszichológiát tanított a Budapesti Pedagógiai Főiskolán, majd az Országos Neveléstudományi Intézetben dolgozott. Mérei Ferenc munkatársaként részt vett óvodai és iskolai felmérésekben, a szociometriai módszer kidolgozásában, a pár- és csoportkísérletekben. Az 50-es években az ún. „pedológia-vita” miatt eltávolították az Intézetből, ezután évekig gyári munkásként dolgozott. Az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt több mint két évig börtönben ült. Szabadulása után, 1961-től pszichoszomatikus és alkoholista betegek kezelésével foglalkozott az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben, Levendel László munkatársaként.
    1963-ban kezdte újra kiképző analízisét Hermann Imrénél, akinek munkássága nagy hatással volt gondolkodására.
1968-tól 1980-ig a Fővárosi Gyermekpszichológiai Szakrendelő, a „Faludi” vezető pszichológusa volt. Az általa szervezett szombati szemináriumokon ő és munkatársai elsőként vállalták a pszichoanalitikus ismeretek és szemlélet terjesztését.
Nyugdíjazása után 1980-tól további hat évig a SOTE Pszichiátriai Klinikáján tartott elméleti szemináriumokat.
1974-ben jelent meg a „Pszichogén tünetképződés a kisiskoláskorban” c. könyve. Úttörő volt ez a kis könyv abban az időben, amikor a pszichoanalitikus ismeretek a pedagógiából szinte teljesen hiányoztak.
    1975-ben vált a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság (IPA) közvetlen tagjává, az „ötök” egyikeként. A Magyar Pszichiátriai Társaságon belül 1980-han megszervezett Pszichoanalitikus Munkacsoport, majd az Ideiglenes Pszichoanalitikus Társaság elnökeként döntően hozzájárult a magyar pszichoanalitikus mozgalom ismételt nemzetközi elfogadottságához.
Az ő elnöksége alatt szerveződött 1987-ben Budapesten a háború utáni első nemzetközi pszichoanalitikus konferencia, amelynek központi témája a trauma volt.
Egyesületünk kiképző analitikusaként évtizedek óta vezet elméleti és technikai szemináriumokat, évekig volt a Tanulmányi Bizottság elnöke.
Az utóbbi években a pszichoanalízis és a szépirodalom viszonya foglalkoztatja. Analitikus irodalomértelmezésében azt az utat járja, amit a terápiás gyakorlatában is: pontos, empatikus megfigyeléseivel követi az író élettörténetének nyilvánvaló vagy rejtett fordulópontjait, és a művekben felfedezi azokat a motívumokat, utalásokat, amelyek az alkotó személyiségével hozhatók összefüggésbe. Tanulmányai először 1994-ben, majd 1998-ban jelentek meg az „Alkotó és alkotás” c. kötetben.
Mivel tagja lehetek annak a szemináriumnak, amely szép lassan vált esetmegbeszélőből a szépirodalmi műveket elemző műhellyé, személyes élményeim vannak arról, hogyan visz közelebb egy-egy mű elemzése a saját pácienseim, vagy akár saját magam jobb megértéséhez. Már régen nem a képzés részeként, hanem az együttgondolkodás öröme miatt van együtt a csoport. Ugyanaz a lelkesedés és kíváncsiság visz oda, mint annak idején, egyetemista koromban a Faludiba és ugyanúgy feltöltődve jövök el minden alkalommal. Ezt a folyamatosságot Lili személye tartja fenn, az ő kifogyhatatlan érdeklődése inspirál minket is. Ma is rácsodálkozik a világ jelenségeire, mindig képes valami újat felfedezni benne, ahogyan a kérdező gyerek. Hosszú időt töltött el gyerekek között, sikerült megőriznie és továbbadnia a kíváncsiságot, nyitottságot.
Köszönjük, hogy tanulhatunk tőle.

Nyerges Katalin


 

Vikár György                         2000
Laudáció
Drága Vikár György! Kedves kollégák!
Boldog vagyok és megtisztel, hogy a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület Ferenczi Sándor Emlékérmét ez évben Vikár Györgynek adhatjuk át, s hogy ez alkalomból méltathatom mesterem munkásságát. Meghat, hogy két példaképem szimbolikus találkozásához asszisztálhatok, és így a pszichoanalitikus szakma nyilvánossága előtt elmondhatom, mi mindenért vagyok hálás Vikár Györgynek és mi az, amit annyira tisztelek benne. De előbb életútja és munkássága tényeiről: Az 1926-ban született Vikár György a szinte kamaszként végigélt munkaszolgálat után, a Budapesti Iskola öröknek tűnő felszámoltatása, harminc év ellehetetlenítő körülményei ellenére 1961-ben csatlakozott az illegálisan, majd fél-legálisan működő pszichoanalitikus csoporthoz. Hermann Imrénél történt kiképződése után pszichoanalitikus nemzedékek kis köreit nevelte fel. Előbb, pszichiáterként, az ötvenes években Benedek Istvántól sorsanalízist, Sántha Kálmán szintén marginalitásba szorított körében neurológiát, pszichiátriát és nem utolsósorban orvosetikát tanult. Később a Lipóton a börtönből épphogy kiszabadult Mérei Ferenctől a Rorschach-teszt értelmezését, szociálpszichológiai, összehasonlító kultúrpszichológiai szemléletet. 1975-ben, a lassan puhuló diktatúra idején Hidas Györggyel, Nemes Líviával, Paneth Gáborral, Linczényi Adorjánnal szinte titokban felvették a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség tagjai sorába, ezzel megnyitva az utat a Budapesti Iskola feltámadásához Elkötelezettsége és, mint "Utam a pszichológiához" című önarcképében írja: kíváncsisága, arra késztették, hogy otthagyja az OIE-beli pszichiáter adjunktusi állását és a Faludi utcai gyemek-pszichoterápiás rendelőben már kizárólag pszichoanalitikus pszichoterápiával foglalkozzék. György Júlia nyugdíjaztatása után, 1983-ig vezette az intézetet, de nem lévén párttag, soha nem lett kinevezett igazgatója. Az Árpád Kórház Gyermekpszichiátriai Osztályának vezetőjeként ment nyugdíjba 1992-ben, a Gartner-díj és a Ranschburg Emlékérem tulajdonosaként. 1989-92-ben a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület elnöke volt. Azóta is a Tanulmányi Bizottság aktív tagja. Hogy a pszichiátria pszichoterápiás szakmává tételének szándékához sem lett hűtlen, mutatja, hogy máig vállal szupervizori munkát az OPNI dr. Pável Magda vezette osztályán. A mi nemzedékünk még emlékszik a körülményekre, amikor napi 8-10 óra intézményi munka mellett, átlag 4-6 pszichoanalitikus órát vállalva kellett mestereinknek tudományos munkát végezniük, ahogy akartak és tudtak. Ennek fényében különösen tiszteletet ébreszt, ahogy Vikár doktor is fenn tudta tartani a hagyományt - A Budapesti Iskola elméleti tevékenység iránti elkötelezettségét. Egyéniségének szépségéről árulkodik, hogy egyszerre volt képes hű maradni a freudi, hermanni gondolatokhoz és ugyanakkor, amennyire az információ-import éppen adott legális-féllegális lehetőségei engedték, szembenézni az új, fejlődő pszichoanalitikus teóriákkal, szuverén módon integrálni azokat saját habitusába, tudományos gondolkodásába - hogy csak egy példát említsek, az 1984-ben megjelent "Gyógyítás - öngyógyítás" kötetében olvasható "Az Ego, a Self és az identitás fogalma" című tanulmányra hívnám fel a figyelmet. Megjelent művei: Találkozás az útfélen(Zákeus), Bethánia, 1946 Adalékok a platybasia conzervatív kezeléséhez, (Csillag Máriával), Révai, 1959. Budapest A szexuális élet zavarai, (Linczényi Adorjánnal, Radnaival, stb.) Medicina, 1977. Budapest. Az ifjúkor válságai, Gondolat, 1980. Budapest Gyógyítás és öngyógyítás, Magvető, 1984. Budapest Az emlékezés ösvényein. Esszéregény. Balassi, 1994. Budapest. Válság, túlélés, kreativitás, Balassi, 1996. Budapest Kongresszusokon, szümpozionokon elhangzott előadásaira mindannyian emlékszünk, bár nemzetközi (németországi, Egyesült Államokbeli, jeruzsálemi) előadásait sajnos nem hallhattuk. Fiatalabb és leendő kollégáink az utóbbi években hallgathatták az ELTE pszichológia szakán tartott előadásait, azon az egyetemen, ahol 1949-52 között maga is pszichológiát, angol és magyar irodalmat tanult, miközben az orvosegyetemet is végezte. Tudományos érdeklődésének fő vonulatát én a trauma, a gyász pszicho-dinamikája és a művészi, kulturális kreativitás – a kollektív szimbólumok gyógyító erejének és kudarcainak titkai – iránti, nem csillapodó kíváncsiságában látom. Legfőbb erénye pedig, az én olvasatomban: hihetetlen elfogulatlansága, előítélet-mentessége, és nem utolsó sorban szövegeinek irodalmi szépsége,egyszerűsége, ritka képessége arra, hogy elkerülje a tudományos nyelv szakbarbarizálódását. Álláspontja szerint ugyanis a pszichológia határtudomány - a természet- és a társadalomtudomány mezsgyéjén –, melynek ráadásul a szellem játékai felé is nyitottnak kell lennie.
Mint írja, az emberben a legsajátosabb az, hogy természet és kultúra szülötte, önreflexióra képes, és spirituális igények is feszítik. Vállalnia kell hát a lebegést e határokon. Rendkívüli törekvése, a mostanában lesajnált freudi hagyományhoz csatlakozva, hogy az individuális, kórtörténeti vagy más személyes tényeket tágabb kultúrtörténeti kontextusba helyezze. Legfőbb erénye az a lelki, hermeneutikai tapintat, ahogy egy paciens, egy mű vagy művész, egy bibliai vagy történelmi személyiség individualitását, személyes sebeit megérinti, ahogy drámájukra és szublimációs erőfeszítéseikre a "talán így volt" jótékony fátylán át rátekint, és láttatni engedi azt a képet, amit nem a mindentudás pozíciójából alakított ki - Szent Ágostontól Hamleten, Kierkegaard Don Jouanján, Ferenczi Sándoron, Balázs Bélán, Thomas Mannon át vissza a krisztianizáló görög-zsidó filozófusig: Philónig. Elemzései mindenkor elkerülik a veszélyt, hogy szellemi társait, akikkel foglalkozik elméleti tételek puszta illusztrációiként használja. Konfliktuskerülő egyénisége, mely mögött a decentráló empátia kényszerének és képességének gyermekkori eredetét sejthetjük, sok csoporthelyzetben békítően hatott, máskor, sokak szerint gátolta a konfliktuskihordást az egyesületi drámákban. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy jelenléte sokszor elejét vette kisebb-nagyobb boszorkányüldözéseknek. Nos, ez a tulajdonsága, a megértő hermeneutikában, beleértve pszichoanalitikusi gyakorlatát is, kizárólag erényként működik.
És itt hadd szóljak a legszemélyesebbről is: Végtelen hálát érzek iránta, hogy lázadó, önfejű egyéniségemet soha nem korlátozta vagy büntette, sem túlzott szabálykövetéssel, sem annak elvárásával, sem a szeretetmegvonás legkisebb jelével. Sem analízisem alatt, sem későbbi, szupervíziós, majd kollegiális kapcsolatunk során. Nagy toleranciával kezelte nyilvános jungiánus kalandozásaimat is, hogy csak egy példát említsek a sok közül. Tapintata és kíváncsisága ösztönzően hatott autonómiám megerősödésére, egyúttal görcsös dacosságomat is feloldotta. Személye, tudományos és társadalmi konfliktusaimban kísérő szelíd kérdése: "Igen? Így gondolja?", ösztökélt és csitított egyszerre. Meggondolásra, újragondolásra, néha, idővel bizonyos revideálásra, máskor vállalásra késztetett. Példája, a vele való azonosulás soha nem gátolt abban, hogy a magam szuverén útját járjam, a saját fejemmel gondolkozzak és dolgozzak.
Köszönöm! És mindannyiunk nevében hadd köszöntsem most a Ferenczi Emlékérem átadásakor.
Kívánunk további jó munkát és egészséget!

B. Gáspár Judit

Hidas György                         2001
Laudáció
Tisztelt Hidas György, tisztelt Résztvevők!
A Ferenczi Emlékérem Bizottság a tagok véleménye, szavazatai alapján 2001-ben Hidas Györgynek javasolta az emlékérem átadását. Az Emlékérem Bizottság tagjai a következőkben foglalták össze a Ferenczi Sándor Emlékérem adásának főbb okait.
Mint Hidas György önéletrajzából tudjuk, kamaszkora óta pszichoanalitikus szeretett volna lenni. A motiváció pontos eredete ugyan ködbe vész, de azt tudhatjuk, hogy családjában és a megélt időben kellően bonyolult viszonyok uralkodtak ahhoz, hogy a tudattalan és láthatatlan megértésének vágya erős maradjon. Édesapja és több rokona elpusztult és megbetegedett a holokauszt idején, ő túlélőként kezdett hozzá a megvalósításhoz. 1945 kora tavaszán iratkozott be az orvosi egyetemre. Mire elvégezte, 1950-ben megszűnt a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület. Rövid belgyógyászkodás után pszichiátriai szakvizsgát tett, és 1957-ben Gímesné Hajdú Lilinél pszichoanalízist kezdett. Hajdú Lili halála után Rajka Tibornál fejezte be pszichoanalízisét. A szenior pszichoanalitikus generáció 1965-ben nyitotta meg zártkörű összejövetelét a fiatal nemzedék, az Ötök, köztük Hidas György előtt. A Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesülettel 1968-ban kezdődtek el a tárgyalások;
Hidas György – Rajka Tibor felhatalmazására – döntő szerepet vállalt a nemzetközi szervezőmunkában. Hidas György, mint az új magyar Study Group tagja 1975-tőlnégy társával a magyar egyesület kiképző analitikusa lett. Pszichoanalitikus tevékenysége mellett Magyarországon elsőként kezdett neurotikusokkal, majd szakemberekkel csoportpszichoterápiát. Hidas György felismerte, hogy a magyar pszichoanalízis fentmaradásáért kezelni kell a nemzetközi szintet. Így lett a főmotorja az IPA-ba való visszatagozódásnak. Tudja, hogy kezelni kell a hazai helyzetet, a szakmai környezetet, terjeszteni kell a pszichoanalitikus eszméket a hazai pszichoterápiás közegben. El kell érni, hogy a pszichoanalízis a terápiás gyakorlat és a klinikai tudomány izolációjából ismét egyetemi rangú tudomány és a magyar szellemi élet része legyen. Így tevékenysége napjainkig állandó háttér- és szervezőmunka ezen feladatok betöltéséért. Kezdeményezi és szervezi a hazai csoportpszichoterápiás mozgalmat. A pszichoterápiás mezőnybe való integrációért munkatársaival együtt létrehívja és 14 éven keresztül működteti a Pszichoterápiás Hétvége rendezvénysorozatot. A Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály, ambulancia és képzőhely vezetője, szervezője nyugdíjazásáig. 1991 óta az ELTE pszichológia szakán pszichoanalízis elméleti szemináriumokat vezet. Kiképző analitikusként szemináriumokat vezet, képez, tanulmányi bizottsági tag, jelenleg elnöke. Képviseli, hogy a pszichoanalízisnek társadalmi önismeretünk helyreállításában is feladatokat kell vállalnia. Létrehozza a Ferenczi Sándor Társaságot, amely interdiszciplináris módon a pszichoanalitikus kultúrát terjeszti, kapcsolódik az egyetemi tudományokhoz. A Ferenczi hagyomány ápolása mellett a rokontudományok együttműködését is megvalósítja a Társaság, hazai és nemzetközi szinten. Konferenciák sorozatát szervezi és működteti a Thalassa c. folyóiratot.
Hidas György végül, de nem utolsó sorban a prenatális és perinatális pszichológiai mozgalmat hívta életre. Ferenczi nyomán az ember fejlődését a fogamzástól kezdve megszakítatlan, egységes folyamatnak tekintik. Minden tevékenysége közben kollégák, munkatársak, tanítványok kísérik – akik akkor is az ő tevékenységének, munkamódjának belsővé-tételét kamatoztatják, amikor már régen a saját útjukat járják. Mint tanítványai, munkatársai átélhetik, Hidas György nem a szavak, és a nagy értelmezések mestere. De annál inkább ért a csöndhöz, a belső lehetőségek kibontásához, a belső képekkel való munkához, a terápiás regresszióhoz.
Hidas György a maga csendes, visszahúzódó, kevésbeszédű módján óriási munkaképességével, állandóságával, egész életével és tevékenységével a magyar pszichoanalízis és pszichoterápiás kultúra terjesztését, legalizációját, integrálódását, intézményesülését szolgálja.
Tevékenységét köszönjük. Szívből gratulálunk!

Riskó Ágnes, Szerdahelyi Edit

Haynal André                         2003

Szőnyi Gábor                         2004
Laudáció
Kedves Gábor!
Ez életem első laudációja, és méltóképpen elfogódott vagyok. Először azt gondoltam, igyekszem úgy tenni, mintha ez mindennapos ténykedéseim közé tartozna, de mikor megtudtam, hogy B.E., a laudációk koronázatlan királynője is itt lesz, teljesen inamba szállt a bátorságom. Úgy hogy meg sem kísérlem a szárnyalást – azt hiszem, így mindenki jobban jár. A Ferenczi emlékérem-bizottság az idén,némiképp szakítva a hagyományokkal úgy döntött, hogy két díjat ad ki. Úgy gondoltuk, hogy megérett az idő, hogy a pszichoanalitikusok középgenerációja, és elsőként Szőnyi Gábor is megkapja azt az elismerést és azt a nyilvánosságot, amit a Ferenczi-emlékérem szimbolizál.
Pszichoanalitikusként végzett munkája olyan sokrétű, hogy teljes felsorolására nem is vállalkoznék – és valószínűleg kevesen vannak, akik nem ismerik. Oroszlánrésze van abban, hogy az MPE a rendszerváltást követően a kor követelményeinek megfelelő szervezeti változáson menjen át. Ez nem volt könnyű feladat. Sokrétű hazai és nemzetközi kapcsolatait felhasználja az Egyesület hírnevének, nemzetközi reputációjának növelése érdekében, közben könyvet szerkeszt, cikkeket ír, előadásokat tart, gondja van az eljövendő pszichoanalitikus generáció képzésére és az Egyesület hagyományainak őrzésére is. Egyik ötletgazdája és sok tekintetben kivitelezője is volt a pszichoanalitikus őszi konferenciák sorozatának – amely már úgy beépült az életünkbe, hogy identitásunk fontos részét képezi.
A nehéz terepek sem idegenek tőle – a hagyományos pszichiátria területén is igyekszik a pszichoanalitikus ismeretek elterjedését elősegíteni. Szervezetépítési tapasztalatait ebben is kitűnően használja fel. Talán megengedhető egy ilyen alkalommal némi személyes élmény megjelenítése is – évek óta járok Gáborhoz néhányad magammal esetmegbeszélő, szupervíziós csoportra. Hasonló korosztály, hasonló képzettség – nem könnyű helyzet. Kérésünkre - mely kérés hátterében, nálam legalábbis biztos egy egyre erősödő hiányérzés dominált – Gábor mégis rögtön készségesen vállalkozott erre a tényleg nem egyszerű feladatra. Valószínű, hogy megérezte a hiányt. Így aztán módom van beszámolni arról, hogy milyen tapintattal és mennyi csoportdinamikai ismerettel kezeli a helyzetet, hogy ne csoportdinamika legyen, hanem közös munka, közös tanulás. És hogy ez a „kömény mag” évek óta együtt maradt, együtt dolgozik, tényleg nem a véletlen műve.

Klaniczay Sára                       2004
Laudáció
Tisztelt Kollégák!
Engedjék meg, hogy sok szeretettel köszöntsem dr. Klaniczay Sárát a MPE és a jelenlévők nevében mint a Ferenczi Emlékérem ez évi egyik kitüntetettjét! A Ferenczi Emlékérem Bizottság tagjaként szeretném röviden felvázolni munkásságát. Bár bizonyára szinte mindannyian jól ismerjük őt a szakmában eltöltött több évtizedes munkássága alapján, Klaniczay Sára azon kollégák közé tartozik, akik más szakmai területen kezdték a pályájukat. Ő matematika-fizika-kémia szakos tanárként kezdett tanítani felső tagozatos gyerekeket. Péter Rózsa, bíztatására matematikából egyetemi diplomát is szerzett.Tanárként azonban nemcsak oktatta tanítványait, hanem ő maga is tanult a gyerekektől. Észrevette, hogy különös bizalommal fordulnak hozzá, szívesen megnyílnak neki, gyerekek felnőttek egyaránt. Tanári munkája közben saját indíttatásra kezdett el pszichológiával foglalkozni. Fejlődéslélektant Gleimann Annától, diagnosztikát Márton Ibolyától és Popper Pétertől, rorschachozni Mérei Ferenctől, a gyermekanalízist Rotter Liliantől tanulta. Pszichológiából egyetemi diplomát, majd doktori címet szerzett. Doktori disszertációjának témája a gyermekkori dadogás volt. Analitikus mestere Hermann Imre volt, akinek megkapaszkodás elméletét kreatívan alkalmazta a dadogással kapcsolatos megfigyeléseiben, és munkásságában. 1960-ban György Júliánál gyakornokként kezdett dolgozni a Trefort utcai Gyermekpszichológiai Rendelőben, majd 1968-tól meghívott munkatársa lesz a György Júlia által vezetett Faludi-utcai rendelőnek. Alkotó tagja lett Binét Ágnessel, Hirsch Margittal, Nemes Líviával, Vikár Györggyel, Virág Terézzel annak a csapatnak, akik rendszeresen előadásokat, esetmegbeszélő csoportokat, szemináriumokat tartottak és képeztek generációkat. Szakirodalmi munkásságát több mint 50 publikáció jelzi, szerteágazó témakörben, de munkásságának legjelentősebb része a gyermekkori dadogás, annak vizsgálata, elméleti háttere, terápiája, illetve terápiás tapasztalata. Három könyve jelent meg eddig, " Esetek a gyermekpszichoterápia területéről" a " Gondolatok az alkotásról és a gyógyításról" valamint " A gyermekkori dadogásról". Klaniczay Sára ma is rendkívül aktív. A Gyógypedagógiai Főiskolán oktatóként és szakértőként dolgozik, szupervíziót tart nevelési tanácsadóban dolgozó kollégák számára és a Debreceni Egyetem posztgraduális képzésében gyermekpszichoterápiát tanít. Több mint 20 éve tagja a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületnek, kiképző pszichoanalitikus, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tanulmányi bizottságának tagja. A Ferenczi Emlékéremmel elismerésünket szeretnénk kifejezni Klaniczay Sára a gyermekpszichoterápia és a gyermekkori dadogás területén kifejtett munkásságát illetően, ami jelentősen hozzájárult a gyermekkori neurózisok okainak jobb megértéséhez, pszichoanalitikus szemléletű terápiájához. Klaniczay Sára kitüntetése alkalmából hadd kívánjak magam és minden kolléga nevében is, további alkotókedvet, jó egészséget, sok örömet!

Lust Iván                                 2006
Laudáció
Lust Iván a magyar pszichoanalitikus közép-nemzedék tagja volt, a Ferenczi emlékérem átadását már nem élhette meg.
Ünnepelni, méltatni és gyászolni egy időben különös lélektani munkát kíván: a közeledés és távolodás óvatos egyensúlyozását. Most az öröm és lelkesültség érzésébe a fájdalom és veszteség lassú tudomásulvétele vegyül.
Itt közös emlékezéssel, alakjának és félbeszakadt munkásságának felidézésével próbáljuk a hiányt betölteni.
Lust Iván 1946-ban született, középiskolai éveit a Toldi Ferenc Gimnáziumban végezte, ahol tagja volt a biológiai, majd a pszichológiai szakkörnek is. Az orvosi pálya választásában ez az érdeklődés vezérelhette, de valószínűleg a családi hagyomány is efelé terelte (apja, nagyapja is orvosok voltak).
A Semmelweis Egyetemen orvosi pszichológiai speciális kollégiumot hallgatott, s egy pályamunkájával első díjat nyert. Címe: „Ismétlődő pszichotikus állapotok időbeli alakulása, különös tekintettel a külső tényezők szerepére.” Mintha előre rajzolta volna azt a tematikát, melyet egész pszichoanalitikus működésében vizsgált, felmutatott és megérteni igyekezett: milyen kapcsolat van egyén és környezete, a szubjektum és társas, az intrapszichés és interperszonális között? Miképpen hagy lenyomatot egy adott szociális-társadalmi-kulturális-gazdasági közeg az egyén személyiségében? Milyen közvetítéssel és milyen terekben zajlik a szubjektum és társadalom egymásra hatása?
1971-ben lép be első munkahelyére, a Fővárosi Pszichoterápiás Központba, ahol segédorvosként kezd dolgozni. A 70-es években induló pszichoterápiás műhelyek egyik fellegvára volt a hely, melynek vezetése a politikai hatalommal szoros összefonódásban engedte, korlátozta és ellenőrizte az ott lassan bontakozó pszichoterápiás munkát. Olyan, ma neves szakemberek dolgoztak ott, mint Hidas György, Szőnyi Gábor, Harmatta János, Buda Béla és Süle Ferenc.
Egyesületünkben a Hidas György születésnapjára rendezett ankéton Iván „Analitikus hétköznapok a hetvenes évekből” című írásában emlékezik azokra az évekre, a pszichoanalízissel való első találkozására, Hidas rá gyakorolt hatására, az analitikus attitűd megtapasztalására. Ekkor kezdi saját személyes analízisét. Ezzel párhuzamosan neurotikus és borderline páciensek egyéni és csoportpszichoterápiás kezelését végzi.
Akkoriban a team az Egészségügyi Tudományos Tanács által támogatott csoportpszichoterápiás kutatásba kezdett, mely a csoportfolyamatok komplex, multidimenzionális vizsgálatát jelentette. Ebben a közös munkában Iván az interakciók pszicholingvisztikai vizsgálatát végezte, és egyéb tartalomelemzési módszereket használt.
Első publikációi az ezt követő években jelentek meg, s a közös műhelyben csiszolódott gondolatait tükrözték. „A pszichoterápia alapfogalmai” című kiadványban , majd az Akadémia Kiadó gondozásában megjelent „A csoportpszichoterápia elméleti és gyakorlati kérdései” című kötetben, s végül a „Csoportmodellek és a latens tartalom kérdése a csoportpszichoterápiában” című Pszichológiai Szemlében megjelent cikkben olvashatjuk a gyakorlati-kutatói munka elaborációját.
Nem vállalkozhatok arra, hogy publikációit, száznál is több előadását, különböző rangos folyóiratokban megjelent interjúit és minden pszichoanalízissel kapcsolatos írását felvillantsam, csak arra szeretnék utalni, hogy első publikációiban kirajzolja azokat a területeket, melyekhez aztán a kortárs analízis elméleti ismereteivel közelít, s tovább gondolja azokat. E témákat a pszichoanalitikus praxisban önmagának feltett kérdései tartották elevenen, s az évek során egyre mélyebb megértésre és megfogalmazásokra késztették.
Így a keret-határ s a pszichoterápiás tér problematikája, mely élesen vet fel kezeléstechnikai kérdéseket – mint visszatérő dallam egy zeneműben – ott van a „Határok elvesztése és építése serdülők csoportjában” (Hámori Eszterrel közös munka), a „Hiány koreográfiája” vagy az Egyesületben elhangzott „Ragaszkodni és elengedni” című írásában.
Pályája kezdetén mutatkozó érdeklődése a tudattalan és nyelv, a szövegek, a nyilvánvaló és latens tartalom iránt, a valóság társas konstrukciójának kérdése nem csak a pszichoanalitikus helyzetre vonatkozóan izgatta, hanem átitatta pszichoanalitikus kultúrkritikáját is. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint „Az elbeszélt világ rései”, „A tudattalan gyarmatosítása”, a „Szubjektum kiszolgáltatottsága”.
Visszakanyarodva az életútra, fontos időszak Iván életében, professzionális identitásának megszilárdulásában az 1972-ben induló Pszichoterápiás Hétvég mozgalomban való részvétel. Az ötlet, a szervezés és lebonyolítás munkája a már említett szakmai csoport nevéhez fűződik. A 10 évig tartó eseménysorozat hatásáról s a hazai pszichoterápiás szcénában elfoglalt szerepéről most nem szólok, (megtette ezt Harmatta János a Pszichoterápia folyóiratban nemrég.) Iván tevékenységét méltatom. Rendszeresen vezetett nagycsoportokat Fonyó Ilonával és másokkal, ami a Hétvégek egyik legmegterhelőbb feladata volt. A 80-120 fős szakmai közösség viharos, primitív elhárításokkal és archaikus tartalmakkal telített csoportfolyamatait tartották kézben, facilitáltak, konfrontáltak és értelmezték az eseményeket. Ebből a munkából „nőtt ki” az a tanulmányi, saját élményű Nagycsoport Budapesten, ami évekig működött, lehetőséget adva különböző végzettségű szakembereknek e nehéz műfaj megtapasztalására.
1977-ben a FŐPIMO-ból többen – a vezetés hatalmi-kafkai légkört teremtő manipulációit odahagyva – különböző intézményekbe szóródtak szét. Iván a Csepeli Ideggondozóba került rövid időre, majd az akkor Goldschmidt Dénes által vezetett pesthidegkúti pszichiátriai osztályra. Saját bevallása szerint talán ott érezte magát a legjobban. Egy közeli akkori munkatársa szerint Iván „fürdött az informalitás és emberi közösség melegében”. Lekerült róla a fehér köpeny s ezzel az az orvos szerep, mely távolságot, tekintélyt és a formális hatalom birtoklását üzente. Könnyedén és szívesen követte a pszichotikusok sokszor furcsa, bizarr, álomszerű képzetáramlásait, s kedvelte – bár néha terhelőnek érezte – a vezetés kissé laissez faire stílusát. Terápiás gyakorlata kiegészült a családterápiával. Emlékszem, hogy havonta szombati továbbképzéseket szervezett, melyekre analitikus kollégákat hívott előadni.
A 80-as években a pszichoterápiás mozgalom következtében a pszichoterápiák virágzásnak indultak. Megalakult a Pszichiátriai Társaság, melynek keretében számos irányzat legitimációt kapott, így a Pszichoanalitikus Munkacsoport is, mely végre kiszabadult a több évtizedes illegalitásból. A Nemzetközi Egyesületbe való belépés és elfogadottság is ezekben az években zajlott. Akkoriban az asszociált tagságot 2 nagy tekintélyű nemzetközi egyesületi képviselő előtti esetvédéssel értük el, Iván is így vált hivatalosan taggá. A legitimációt követően már a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület keretében lett kiképző analitikus.
Alapító tagja volt a Csoportpszichoterápiás Egyesületnek, majd a Csoportanalitikus Kiképző Társaságnak, melynek elnöke is volt.
Képzési tevékenységeit nehéz számba venni, 1974-től folyamatosan tanulmányi kis- és nagycsoportokat, esetmegbeszélő és Bálint csoportokat tartott orvosoknak és pszichológusoknak. Személyiségfejlesztő csoportokat vezetett a Pedagógus Szakma Megújítása program keretében. A büntetés-végrehajtás területén dolgozó szakemberek esetmegbeszélő csoportjait vezette. Komplex képzési programokat hozott létre szociális munkások oktatására és a védőnői hálózatban is. Részt vett a pécsi doktori iskola elméleti pszichoanalízis fakultás hallgatóinak oktatásában. S természetesen kiképző analíziseket és szupervíziókat folytatott.
1982-ben vette át Vikár Györgytől a Faludi utcai gyermekrendelő vezetését. Közvetlen munkatársaként láthattam őt a terápiás munkához szükséges csoportos megbeszéléseken, első interjús stábüléseken, s belső szemináriumokon. Az a fajta működésmód, mellyel Iván a közös gondolkodásra, a szabad ötletelésre, a páciensekről való fantáziák nyílttá tételére serkentett, az otthonos volt sokunk számára. Respektálta a kollégák véleményét, s kérdéseivel, tűnődő, „tétovázó” magatartásával továbbgondolásra, elmélyülésre serkentett. A magas feszültségű s sokszor éles vitákkal tarkított stábmegbeszélések során ritkán láttam arcán dühöt, elkeseredést, csodáltam tűrőképességét – hogy belül mi zajlott, nem tudom. Nyíltan utasította el a nagyhatalmú vezető vagy karizmatikus mester szerepet, melybe munkatársai szerették volna belenyomni. Nehéz volt a szabályozásra is rávenni, bizonyára bízott a csoport önszabályozó képességébe.
A 80-as évektől a rendelőbe egyre több serdülő páciens került. Lust és munkatársai szükségesnek látták, hogy e populáció részére egy rövid terápiás módszert dolgozzanak ki. A londoni Tavistock Klinika serdülő részlegének módszerét adaptálták, s 1984-től a 4 üléses serdülő konzultáció praxisát bevezették. A több mint 20 éve alkalmazott módszert ma már az ország több városában működtetik, ma is képzünk szakembereket s vállaljuk szupervíziójukat. Ez a fajta – az egészségügyi intézményrendszeren kívüli, névtelenül igénybe vehető – szolgáltatás egyfelől hiánypótló, másfelől figyelembe veszi ennek az életkornak, a serdülőkori krízisnek jellegzetességeit, mely nem igényel hosszú terápiát.
1991-ben Lust szorgalmazta egy olyan Alapítvány létrehozását, melynek keretében ez a 4 üléses konzultációs gyakorlat képes működni, elválasztva a faludis beteg-ellátástól. A Saját Úton Alapítványban dolgozó szakemberek egy csoportja, Lust és Ajkay vezetésével létrehozták a Korai Kötődés Munkacsoportot, mely a kurrens csecsemő-megfigyelések és kognitív fejlődéslélektani kutatások szakirodalmának feldolgozását és terápiás gyakorlatba illesztését tűzte célul. Alapítványi keretben foglalkoztunk terhes anyákkal egyéni és csoportos formában, s a munkacsoport tagjai rendszeresen beszámoltak munkájukról itt az Analitikus Konferenciákon.
2001-ben az Alapítvány munkatársai útjára bocsátották a „Serdülő és gyermekpszichoterápia” című pszichoanalitikus folyóiratot Kökény Vera főszerkesztésével, s a szerkesztőbizottság munkájában Iván is részt vállalt. 2003-ban megvált a Faluditól, s a Szegedi Tudományegyetem oktatója lett: pszichoterápiát és fejlődéslélektant tanított.
Ebben az évben fedezték fel betegségét, mely ellen emberfeletti erővel küzdött, s eközben sem adta fel szakmai és emberi érdeklődését kultúra és pszichoanalízis iránt.
Az egyesületi élettel kapcsolatban kritikus volt, szigorúan ítélte meg régről hozott, megmerevedett szabályainkat, az illegalitásból átörökített, óvatos stratégiáinkat. Nem szívesen vállalt itt sem pozíciót, de munkát igen, egy több évig tartó szemináriumot vezetett, melyet már nagy betegen is végigvitt. Az Ő javaslata volt, hogy az addig kizárólag előadásokból álló konferenciáink szerkezetét színesítsük workshopokkal, filmbemutatókkal, performanszokkal, s nyissunk a társtudományok felé.
Lust Iván azon kevés gyakorló pszichoanalitikusok egyike volt, aki vizsgálta és gondolkodott arról a szellemi-kulturális közegről, melyben élünk, s melyben páciens és terapeuta létrehozza, konstruálja a páciens szubjektív igazságát, élettörténeti narratíváit. Foglalkozott a patológiás tárgyhasználat és addiktív kultúra jelenségeivel, mely különösen serdülők pszichoanalitikus kezelésében volt megragadható. Arra mutatott rá, hogy a fogyasztói kultúra hogyan „találja el” a traumatizált, szimbolizációra illetve élményeire való reflektálásra képtelen személyt. Szerinte a traumás élmény és a kulturális kínálat egymásra találásában ragadható meg az identitás-protézis fogalma. Ugyanennek a kérdésnek egy másik olvasata jelenik meg a „Belső szabadság és a csodabogyók” című írásában, mely érinti az emberi problémák medikalizálását, s azt, hogy a pszichofarmakonok fogyasztása hogyan illeszkedik a posztmodern mentalitásba. Foglalkozott a valóságshow-k lélektani szükségletével, melyet ugyancsak az addiktív (függőség-jellegű) nézői viszonyulás jellemez. „A tudattalan gyarmatosítását tudomásul véve kell fenntartani a belső szabadság ápolásával a pszichoanalízis módszereit” – vallotta.
Majd minden írásában felvillantja a rendelő világát, ahol az analitikus a belső és külső világok határán mozogva fokozatosan feleslegessé teszi önmagát.
Befejezésül egy Ivánnal készült interjúból idézek: „Freud szerint annak, aki pszichoanalízissel foglalkozik, jártasnak kell lennie a mitológiában, a vallástörténetben, a szépirodalomban, a művészettörténetben. Ma ehhez hozzátehetjük a megismeréstudományt, a posztkoloniális és gendertudományokat és még sok mindent, ami a mai világ intellektuális térképét átrajzolja. Ez a kettős örökség mára a gyakorlatban teljesen kettévált. Ami érthető, tekintve, hogy a praxis sok energiát kíván a terapeutától, ugyanakkor nem szerencsés, ha én csak mesterember vagyok, aki a pszichoterápiát egy megadott technika szerint folytatom, és nem látom, hogy a páciens és a vele kialakított kapcsolat hogyan része a világnak, a társadalomnak, egy szellemtörténeti és gazdasági-politikai folyamatnak.”
Lust Iván pszichoanalitikus számomra az önálló, autonóm polgár, aki annak ellenére, hogy különböző intézményekben munkálkodott, mégis létrehozva és megőrizve belső szabadságát, képes volt a két világ közötti közvetítésre s távolságtartása révén a kritikus reflexivitásra.
Lett volna még dolga itt közöttünk…

Ajkay Klára


 

Pfitzner Rudolf                       2007
Laudáció
Drága, „kalandozó és hazajáró” Rudi! Kedves Kollégák!
A Ferenczi emlékérem átadásával szeretnénk kifejezni a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tagsága nevében tiszteletünket, elismerésünket és köszönetünket Pfitzner Rudolfnak!
Vajon miért szavazta meg a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tagsága, hogy ebben az évben Pfitzner Rudolf kapja meg a munkásságát elismerő emlékérmet? Döntésünk megértése érdekében szeretném bemutatni Pfitzner Rudolfot, akinek viszontagságos életútja, szakmai pályafutása tanúsítja elhatározásunk magyarázatát.
Pfitzner Rudolf 1930-ban született Szombathelyen. A Premontrei Főgimnáziumban érettségizett, majd 1948 őszétől 1951. január 23-ig orvostanhallgató volt Budapesten. Éppen egyetemi gyakorlaton volt, amikor az Államvédelmi Hatóság váratlanul letartóztatta államellenes szervezkedés bűntette miatt. 11 évre ítélték az akkor 21 éves egyetemistát. A börtönben megismerhette a „meztelen” embert, átélhette a trauma elviselésének terheit, megkísérelhette a veszteségek szublimációjának elkezdését. Már 18-19 éves korában kialakult a vágya, hogy pszichoanalitikussá váljon, és ez a szándéka is tovább erősödött. Hat év raboskodás után, 1956-ban, a forradalmi eseményeknek köszönhetően szabadult ki a váci börtönből. Részt vett a kirobbant forradalom harcaiban, s miután a VIII. kerületben november 9-én tették le a fegyvert felkelőtársaival, azonnal Nyugatra kellett menekülnie, hogy az újabb letartóztatást és minden valószínűség szerint a még kegyetlenebb börtönbüntetést elkerülje. Münchenbe költözött, ahol tevékeny szerepet játszott a Németországi Magyar Diákszövetség és a Pax Romana, azaz a Katolikus Magyar Értelmiségi és Kulturális Mozgalom (KMÉM) munkájában. Münchenben már a pszichológia szakon folytatta egyetemi tanulmányait, és 1962-ben diplomázott. Pszichoanalitikus kiképzését 1965-ben kezdte el. 1968-tól, 21 éven át dolgozott különböző egyetemi klinikákon, belgyógyászati, pszichiátriai, pszichoszomatikus és pszichoterápiás osztályokon. 1981-től kezdve docens, kiképző analitikusként és szupervizorként működött az Akademie für Psychoanalyse und Psychotherapie München keretében.
1987-ben vett részt először pszichoanalitikus konferencián Budapesten. Ettől kezdve jó kapcsolatot alakított ki a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tagjaival, amelynek tiszteletbeli tagja. Ez utóbbi és más szakmai egyesületeknek konferenciáin, és a Pax Romana rendezvényein is tartott előadásokat, amelyekből 2005-ben Budapesten az Animula kiadásában válogatás jelent meg „Kalandozásaim Ferenczi nyomában″ címmel. A KMÉM innsbrucki Tanulmányi Napjainak program-előkészítő bizottságának munkájából is részt vállal. Felesége, Horváth Jolán magyar, négy gyermeke és nyolc unokája van. Gyermekei jól beszélnek magyarul, részben unokái is.
Áttérve pszichoanalitikusi pályafutásának érzékeltetésére, Pfitzner Rudolfot, sorsánál fogva is, különösen érdekelte az egyéni és a társadalmi trauma pszichoanalízise. Gondolkodásában, válasz-keresési igyekeztében felfedezte, hogy a „másfajta pszichoanalitikus beállítottság és magatartás” elsősorban Ferenczi Sándor munkásságából indult ki, akit „szellemi-lelki nagyapjának” adoptált, az ő szavával élve bevetítette, mintegy „introjektjévé” vált. Pfitzner Rudolfra átütő hatással volt, és alapbeállítottságát erősítette, szakmai fejlődését támogatta Ferenczi zseniális „Klinikai napló”-ja is, amely német kiadásának alcíme igen találó: „Szimpátia nélkül nincs gyógyulás”.
Németországban Pfitzner Rudolf egyre többet foglalkozott Ferenczi írásaival. Ezeken keresztül ismerhette meg, valójában mit is jelent a beteghez történő szerető odafordulás, a verbális dialógus kiszélesítése, a terapeuta és beteg partneri kapcsolata, és az analízis folyamán a „teljes lemerülés, le az anyákig”. Írásaiból tudjuk, hogy nagyra értékelte Ferenczi Sándort azért is, mert az analitikus pszichoszomatika egyik megteremtőjének tekinthető.
A mai napon éppen a Ferenczi emlékéremmel kitüntetett Pfitzner Rudolfra nagy hatással volt Ferenczi trauma-tana. Főleg az a szemlélete, hogy a külső valóság is befolyást gyakorol a lelki folyamatokra, hogy a trauma valósága elismerendő, hiszen mint Pfitzner Rudolf írja, „...saját sorsomnál fogva is – mindig zavart a külső valóság sokszor traumatizáló hatásainak elhanyagolása a pszichoanalízisben”. Pfitzner Rudolf azok közé tartozik, akik újra és újra visszanyúlnak Ferenczi kincsestárához, akik végre igyekeznek megadni az őt megillető helyet a pszichoanalízisben.
Áttérve a kialakuló magyarországi szakmai kapcsolatok megszületésére, kezdetben a Lindaui Pszichoterápiás Heteken ismert meg egyre több magyar kollégát, akikkel emberi és szakmai kapcsolatba is került. Tagjává vált a Ferenczi Társaságnak.
A Müncheni Pszichoanalitikus Akadémián mint Ferenczi és Bálint Mihály ismerőjét tartották számon, éppen emiatt kereste egyre több kandidátus mint kiképzőt és szupervizort.
A Magyar Pszichoanalitikus Egyesülettel kapcsolatos tevékenységei közül az egyik legfontosabbnak a 10 éven át, elsősorban a kandidátusoknak folyamatosan tartott esetmegbeszélő szemináriumokat emelhetjük ki. Számos alkalommal adott elő az Egyesület konferenciáin, többek között az elsődleges nárcizmusról és elsődleges szeretetről, a trauma kezeléséről, a 100 éves hazai pszichoanalitikus közösségről.
1999-ben a Luzifer-Amor című tübingeni folyóiratban megjelent egy szám, Psychoanalyse in Ungarn, melyet Pfitzner Rudolf szervezett, a szerkesztésben és a fordításokban segédkezett.
A Ferenczi emlékérem átadásakor szeretném kiemelni, hogy Pfitzner Rudolf Ferenczi Sándor gondolatvilágának, elméletének és gyógyító tevékenységének elkötelezett képviselője és közvetítője.
Pfitzner Rudolf üldözöttből túlélő lett, sikeres újrakezdő, és mindvégig helytálló – méltóbb szakemberhez aligha kerülhetne ez az emlékérem!
Engedd meg, hogy az emlékéremhez mind a Ferenczi Emlékérem Bizottság, mind a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület vezetősége és tagsága nevében szeretettel gratuláljak!

Riskó Ágnes


 

Ajkay Klára                             2008
Laudáció
A Ferenczi Emlékérem Bizottság tagjaként szeretnék Ajkay Klára munkásságáról szólni. Klára szakmai indíttatása talán már családjában elkezdődött, mivel felmenői orvosok voltak. Klára számára a segítés az empátia, az együttérzés a családja életéből fakadt. Gyógytornászként ő maga is segítővé vált első munkahelyén a Budai Gyermekkórházban. A gyermekbénulásos betegek között sok állami gondozott gyermek is volt. Klárát foglalkoztatni kezdte, hogy hogyan tudja ezeket a lelkileg is sérült gyerekeket jobb együttműködésre bírni. A gyermekek viselkedésének oka kezdte foglalkoztatni. Weisz Mária hívta Klárát a Lipótra gyógytornásznak, ahol elmebetegekkel dolgozott.
Sikerült katatón betegeket is megmozgatnia. A Lipóton Klára, Mérei Ferenc tanítványainak körébe került. Méreitől megtanulták a klinikumot, betegvezetést, teszteket. Természetes volt, hogy elvégezze estin a pszichológia szakot, és hogy analízisbe járjon, ahogy mindannyian Mérei tanítványai közül. A pszichoanalízis egy új világot nyitott ki számára. Többek között, fontos tanulnivaló volt, hogy a gyógyítás része a kivárás, a terápiás türelem a gyors segíteni akarás helyett. Kivárni, hogy a páciens maga tegye meg az első lépéseket, ő mozduljon először. A páciens szabaduljon meg saját kötelékétől, ő maga hasson. 11 év Lipót után, Füredi János hívta Klárát a Béla király úti neurózis-osztályra, ahol többszemléletű szakembercsoportban dolgozott, ismét csaknem 10 évig. Innen Hidas György hívta a Tündérhegyre, ahol ismét egy új csapattal lehetett közösen alkotni, együtt dolgozni, kidolgozni egy új terápiás osztály mikéntjét. Gazdag, az egész szakma számára is meghatározó munka folyt a Tündérhegyen. 10 év után ismét váltás következett. Ezúttal Lust Iván hívta Klárát a Faludiba. A feladatköre úgy indult, hogy foglalkozzon a szülőkkel, tartson nekik csoportot. A munka azonban ennél több, szerteágazóbb, irányba mozdult. A Faludi hagyományai megőrzése mellett, új munkamódok, csoportok alakultak. Újítások voltak, az anyacsoport, serdülőknek indított pszichodrámacsoport, a négyüléses serdülőkonzultáció, a teenagerügyelet. Klára Lust Ivánnal indította a korai kötődés munkacsoportot. Az attachment-kutatás irodalmát dolgozták fel, Gergely Györggyel pedig Stern szemináriumot indítottak.
Részt vett Klára még a pécsi és a debreceni posztgraduális szakképzésben, és a pécsi PhD képzésben Székács Judittal. Klára mindig is csapatban, csapattal közösen tudott alkotni, gyógyítani. Bár számára nagyon fontos volt a csapat, de legalább ennyire, ha nem még fontosabb volt ő is a csapat számára. Személye, tudása, gyakorlata, széles látóköre mindig a gyógyító csapat meghatározó tagjává tette.Köszöntve őt e kitüntetés alkalmából, szeretettel kívánunk további sikeres, örömteli alkotó éveket!

Prágai Éva

Flaskay Gábor                        2009
Laudáció
Tisztelt Kollégák, kedves Gábor!
Engedd meg, hogy formális bemutatásod helyett - amire ebben a közegben egyáltalán nincs szükség - egy vallomással kezdjem: alaudációra készülve rájöttem, hogy a megtiszteltetésen kívül külön öröm számomra, hogy elmondhatom mindazt, amit veled kapcsolatban az elmúlt sok-sok év alatt átéltem, gondoltam, tapasztaltam – és aminek a szóvá tételére eddig nem találtam alkalmat. Pedig valójában kikívánkozott belőlem.Gábort Székács Tanár úr pszichoanalitikus szemináriumain ismertem meg. Amikor én bekerültem, ő már törzstag volt. És nemcsak törzstag, hanem, ahogy ezt rövidesen megtapasztaltam, kiemelt jelentőségűrésztvevő is. Mindenki tudta és elfogadta, hogy a Tanár úr szemében ő a Kronprinz, a koronaherceg, a vezető szerep örököse. És most, hogy ezt a laudációt írom, eszembe jutott, hogy lám, a jóslatok olykor (ha nem is elhangzásuk kontextusában, de) beteljesülnek. Gábor évek,évtizedek óta, akár pozíció nélkül is, vezető alakja a mai magyar pszichoanalízisnek, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületnek.És nem afféle szürke eminánciás – ha szükség volt rá, mindig vállalta és vállalja formális és sokféle felelősséggel járó szerepkörök betöltését is – többször volt már a TB tagja, jelenleg az elnöke is, volt egyesületi elnök, vállalt konferenciaszervezést, szerkesztett kötetet, és képviselte az egyesületet nemzetközi vizeken is.
Nem vállalkozhatok arra, hogy Gábor minden pszichoanalízissel kapcsolatos tevékenységét méltassam – túl sok időt venne igénybe. Amit mégis fontosnak tartok kiemelni, az a pszichoanalitikus képzésben játszott szerepe – gondolok itt részben tanulmányi analízisek és szupervíziók, elméleti szemináriumok sorára, melyekben analitikusok új generációi képződtek és képződnek. És gondolok azokra a tanulmányokra, dolgozatokra, amelyek az évek során különböző kötetekben megjelentek – és amelyekből mindannyian tanulhatunk. És az, hogy már évek óta van hol tanulnunk, van fedél a fejünk fölött, azaz a MPE-nek lett Székháza, az bár mára már természetes, de tudjuk, az ő szervező és rengeteg energiát igénylő munkája nélkül – hát nem is tudom, mikor jött volna létre. Márpedig a hajléktalanság nemcsak személyes életeket tesz labilissá – bizonyos hősi korokat leszámítva egy egyesület, egy intézmény életében is egyre fontosabbá válik, hogy ne csak virtuálisan vagy szétszóratásban létezzen.
A Tanulmányi Bizottságban eltöltött közös évek újból és közelről megmutatták, hogy mennyire komolyan veszi az egyesület képzési és tanulmányi rendjének reformálását, és hogy ezért milyen kitartóan dolgozik. Megmutatták azt is, ami számomra komoly érték, hogy fontos ügyekben nem kerüli el a vitát, de konszenzusra törekszik, és kompromisszumokat is el tud fogadni. És azt is megtapasztalhattam, hogy olyan magától értetődően és önzetlenül segít problémás helyzetekben, ami tényleg csak kevesek sajátja. Legyen szó egy kínos helyzet elsimításáról, egy elméleti problémáról, dolgozatban való elakadásról, egy hiányzó irodalmi adatról – Gábor azonnal és minden viszonzás elvárása nélkül segít. Ez a tulajdonság tényleg nem sokak sajátja. És végezetül: hogy a közösségi élet milyen fontos számára, az az eddigiekben elhangzottak mellett abból is világos, hogy megszervezte az Egyesület Horgász szekcióját, azt a hallgatag fórumot, amelynek keretein belül kifoghatja azokat a halakat, amelyeket aztán úgy fel tud dolgozni (durcharbeiten?), hogy el kell fogadnunk, Gábor nemcsak a pszichoanalízis, hanem a konyhaművészet terén is alkotó. És akkor még ott vannak-voltak az egyesületi Farsangok! Szervezett, próbált, írt, olvasott, énekelt és táncolt - aki látta tangóját a Varázsfuvolában-sosem felejtheti.Kicsit megrezdül az ember szíve, ha kortársáról kell úgy gondolkodnia, mint egy „nagy öregről” – de hát Gábor, ez az idő is eljött.
És bár persze nem az életmű megkoronázása, de fontos pont egy fontos i betűn Gábor rövidesen megjelenő tanulmánykötete.
A következőket meg türelmetlenül várjuk.
Kedves Gábor! Sok szeretettel gratulálok ehhez a nagyon is megérdemelt díjhoz!

Pető Katalin

Erdélyi Ildikó                          2010
Laudáció
Erdélyi Ildikó a hazai pszichoanalízis eredeti személyisége. Frankofon irányultsága, Lacan gondolatvilágának preferálása, elméleti orientációjának tágassága, a hazai hagyományokba bekötődő pszichoanalitikus képzettsége és gyakorlata, valamint Mérei Ferenc szellemi köpenyéből kibujt identitása, Moscovici professzortól eredő szociálpszichológiai elköteleződése, nem kevésbé a hazai pszichodráma kibontakozásában és jelenkori fejlődésében játszott szerepe rendkívüli sokoldalúságáról szól. Szívesen és jól ír, az esszé éppúgy műfaja, mint az esetelemzések, de empirikus kutatásokban is eredetit alkot. Ezt tárja elénk számos publikációja, valamint nemrég megjelent tanulmánykötete, a „Mágikus és hétköznapi valóság” is. Egyetemi professzorként is a szociálpszichológia, pszichoanalízis, a csoportdinamika és pszichodráma képviselője mindmáig a Károli Gáspár Református Egyetemen. Életének baráti kísérőjeként tudom, hogy a hazai Pszichoanalitikus Egyesületben milyen sokat dolgozott és szívügye, talán hivatásszemélyiségének központi magva pszichoanalitikus mivolta. Kiképző analitikusként ezt a sokoldalúságot tudja munkájában, gondolkodásában, szellemiségének továbbadásában érvényesíteni. Ha egyetlen mondattal kellene definiálnom, ki ő, akkor pszichoanalitikus szociálpszichológusnak mondhatnám, hiszen a „szociális”-nak a belépésével az egyénre és lelki mélységeinek erőrendszerére orientálódó analízis kiegészül a társas dimenzióval, annak interperszonális dinamikai létezési vetületével is. E tekintetben szellemi gyökerei Méreihez is kötik, de szemléletében csoportanalitikussá is avatódik. Ahogyan Ormay Tom, a hazai és nemzetközi csoportanalízis jelese írja most megjelent ’A társas személy. A társas én pszichológiája” című könyvében: ha valami kimaradt az ember pszichoanalitikus képéből, az éppen a társas, mellyel feloldódik az ember mint magányos lény elszigetelt valósága. Erdélyi Ildikó analitikus gondolkodásának –Luborsky szavaival élve- „tisztaelvűsége” akkor is kitetszik, amikor a pszichodráma mintha valóságában dolgozik, mert az intra és interperszonális dinamika jelenségeit az analitikus emberkép kereteibe helyezve szemléli és értelmezi. Aki látta őt dolgozni csoportokkal, az tudja, miképpen láttat, beláttat, feldolgoz és feldolgoztat (s mint könyvének címe is jelöli) a mágikus és hétköznapi valóságnak, a kinn és benn világának hatalmas terrénumában. Ormay Tom tanulmányából tudtam meg, hogy (idézem őt) „az eljövendő csoportanalízis főbb alapelveit 1932-ben Ferenczi fektette le, anélkül, hogy a társas ösztönt megnevezte volna”. A két ellentétes erő az én és a társas én-, állította Ferenczi. Az ember önmagában absztrakció, a társas erő feloldja a személyt az egészben, ettől óvja meg az énje az embert. A kölcsönösség elve, benne az altruizmus eredeti tendenciaként jelenik meg, nem mint neurózis. Amikor azon tűnődtem, hogyan kapcsolható a nagy magyar zseni, Ferenczi munkásságához Erdélyi Ildikó hivatás -szolgálata, akkor éppen az imént idézett alapelvek szólaltak meg bennem és kötötték hozzá Erdélyi Ildikó munkásságát a pszichoanalízis szellemi óriásának eszméjéhez, ezen át ahhoz a korszakokon átívelő láthatatlan kötelékhez, amelyet a magunk lehetőségei szerint mind továbbszövünk. Ezt teszi Erdélyi Ildikó is, akit munkásságának jelentős és eredményes évtizedei után méltán megillet hozzákapcsolni a hazai pszichoanalízis jeleseihez, e kitüntetéssel is elismerve alkotó létezésének műveiben és tanítványaiban tovább élő eredményeit.
Megköszönve a bizalmat, hogy e köszöntőt elmondhattam, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület nevében szívből gratulálok, és áldást kívánok Erdélyi Ildikó életére és munkásságára.

Bagdy Emőke

Mészáros Judit                      2012
Laudáció
A Ferenczi Emlékérem Bizottság és a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület nevében szeretnék Mészáros Juditnak, egyesületünk kiképző analitikusának gratulálni a díjazáshoz.
Ez az elismerés annak a több mint húsz évet felölelő munkásságnak szól, amit Judit Ferenczi Sándor és a magyar pszichoanalízis kutatásáért és nemzetközi szintű integrálódásáért tett, a tudományos teljesítményeken túl a szervezeti működéseket is beleértve. Szeretném kiemelni ennek a folyamatnak legfőbb állomásait.
Mindenekelőtt azonban néhány szót mondanék Judit tudományos és szervezeti munkáját egyaránt magában foglaló működéséről: mind kreativitása, mind nyitottsága és kitartása fontos összetevőket jelentenek. Új utakat fedezett fel, új irányokat és lehetőségeket ismert fel, s ez munkásságát a mai napig jellemzi.
Szakmai palettája is széles ívű: pszichológus, klinikai szakpszichológus, kiképző terapeuta dinamikus pszichoterápiákban és pszichoanalízisben, csoportanalitikus, pszichodráma terapeuta, miközben kutatási eredményei kötetekben, hazai és nemzetközi szakmai folyóiratokban jelennek meg, kiállítások kurátora, szakmai filmek kezdeményezője és tanácsadója.
Az első felfedezése munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének Neuropszichológiai csoportjában történt, ahol központi gyakornokként dolgozott. A hemiszférium kutatás során fedezte fel, hogy a MAWI egyik próbája alkalmas arra, hogy betegeknél igen korai stádiumban organikus folyamat lokalizációját diagnosztizálja. Ebből a felfedezésből született doktori munkája 1983-ban.
Utakat keresett a pszichoterápiás módszerek területén is. Valójában a hetvenes években az akkor itthon elérhető legtöbb pszichoterápiás módszerben képződött, a relaxációtól a hipnózison át a pszichodrámáig. Pszichodrámával már egyetemi évei alatt találkozott. Az első sajátélményű pszichodráma csoportok egyikébe járt, melyet Dobossy Mariann és Kapusi Gyula vezettek, és részt vett Mérei Ferenc maratoni csoportjában. Később maga is pszichodráma terapeuta lett.
Új lehetőség nyílt meg Judit előtt, amikor előadását elfogadták 1987-ben és meghívták az IPA montreali IPSO kongresszusára. Az IPSO-ban, a kandidátusok nemzetközi szervezetében Juditot akkor meg is választották a kelet-európai régió képviselőjének. A rendszerváltás előtt ez különleges esemény volt, és fontos perspektivikus lépésnek bizonyult, melyben a magyar pszichoanalízis képviselői közelebb kerültek a nemzetközi folyamatokhoz.
Juditnak az IPSO-ban végzett munkája nagymértékben elősegítette a magyar kandidátusok nemzetközi integrálódását. Ennek köszönhetően 1989-ben az IPA római konferenciáján már 10 magyar kandidátus vett részt.
A montreali kongresszus előtt egy évvel, 1986-ban Szerdahelyi Edit kezdeményezésére jött létre itthon az ún. kandidátus-csoport, amelynek Judit első vezetője lett. A kandidátus-csoport formálódásának 1986 és 1991 között öt éven keresztül Judit lakása adott otthont. A kandidátus-csoport akkor még nem tartozott szervesen az Egyesülethez, tagjaik nem látogathatták az Egyesület üléseit, és nem vállalhattak szerepet az Egyesület életében sem.
Judit azonban az Egyesület tagjait hívta el a csoport üléseire, így segítve elő a kapcsolatok elmélyítését. Vendégük volt többek között Nemes Lívia, Vikár György, és munkájuk során bevezették a külföldi szupervíziót. Ennek keretében Falk Judit Svájcból sokszor dolgozott a csoporttal.
A 24 éve alakult, Judit munkásságával szorosan összekapcsolódó Ferenczi Sándor Egyesület elindítását az 1987-ben Budapesten tartott, a magyar analitikusok 1945 utáni első nemzetközi részvételű pszichoanalitikus konferenciája facilitálta.
A konferencia budapesti helyszínválasztása fontos történeti hagyományt követett.
Csaknem 70 évvel korábban, 1918. szeptember 28-29 között ugyanott, a Magyar Tudományos Akadémia épületében tartotta az IPA az 5. nemzetközi kongresszust, amelyen Freud is részt vett. Az 1918-as konferencián Ferenczi Sándort választották meg a nemzetközi egyesület elnökévé.
A 1987-es konferencia hidat kívánt teremteni a magyar pszichoanalízis nagyhírű múltja és újra kibontakozó jelene között. A magyar pszichoanalízis jelentőségét a helyszínen szervezett, „A magyar pszichoanalízis története” című kiállítás is hangsúlyozta. A kiállítást a MTA aulájában Judit Dobossy Mariannal és Kapusi Gyulával közösen rendezte, és Antall József, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár akkori főigazgatója, későbbi miniszterelnök nyitotta meg. Felmerült a kérdés: hogyan lehetne az összegyűjtött anyagokat egyben tartani, s erre az egyesületi keret nyújtott lehetőséget.
A magyar pszichoanalízis történetéről szóló kiállítás anyaga lett a Ferenczi Egyesület megalakulásának kezdőpontja. Ferenczi interdiszciplináris nyitottsága, a különböző kulturális áramlatok, egymásra kölcsönösen ható irányzatok szellemisége az 1988-ban alapított Ferenczi Egyesület tevékenységének ars poeticája. A 12 alapító tag, Hidas György, az egyesület első elnöke, Bókay Antal, Erős Ferenc, Harmatta János, Hollós István, Litván György, Mészáros Judit (hosszú éveken keresztül az egyesület titkára), Popper Péter, Poszler György, Szabolcsi Miklós, Szalai Júlia és Székács Judit – jól reprezentálja az interdiszciplinaritást: a pszichoanalitikusokon kívül ott voltak a társadalomtudományok (a szociálpszichológia, a szociológia) és az irodalomtudomány képviselői.
A Ferenczi Egyesület szellemi műhellyé vált. 1989-ben elindította a Thalassa c. független szellemiségű folyóiratot, mely nem kötelezte el magát egyetlen lélekelemzési irányzat mellett sem, hanem új társadalmi kutatások, történeti feltáró munkák, a pszichoanalízis elméleteivel kapcsolatos tanulmányok közlését fogalmazta meg céljául. Judit a folyóirat egyik alapító tagja volt, és szerkesztőségi tagja maradt 2010-ig. A Ferenczi Egyesület a korszak aktuális kérdésfelvetéseire reagálva megalakulása óta szervezett hazai és nemzetközi konferenciákat. Korszakos nyitást jelentett a társadalmi változás évében, 1989-ban megrendezett Pszichoanalízis és Társadalom című konferencia, melyet 14 további hazai és külföldi konferencia követett. Judit valamennyi konferencia program- és szervezőbizottságában dolgozott. Az évek során nemzetközi Ferenczi-konferenciák sorozata szerveződött, amelyek a budapesti kezdetektől Párizson, Torinón, Londonon keresztül távoli kontinensek metropoliszaiba íveltek (Tel-Aviv, Buenos Aires, New York). Judit jelen volt majd valamennyi konferencián, legtöbbször előadóként.
A legutóbbi nagysikerű nemzetközi Ferenczi konferencia – Faces of Trauma címmel – ez év májusában ismét Budapesten került megrendezésre, amelyre 26 országból több mint 300 résztvevő érkezett. Az évek során valóságos nemzetközi Ferenczi-network formálódott, sok közös munkával, kutatással és oktatással, amiben Juditnak jelentős a szerepe.
A nemzetközi kooperáció egyik jelentős állomását jelentette a Kultúra 2000 program keretében elnyert, az Európai Unió által támogatott pályázat, melynek keretében, a bécsi Sigmund Freud Múzeum, a Ferenczi Sándor Egyesület, valamint a londoni Welcome Trust Library közös munkával egy az interneten elérhető pszichoanalitikus portált hozott létre, az úgynevezett Psychoanalytic Document Database adatbázist. A 40 jelentős, egykoron Európában született, később világhírű pszichoanalitikus között 10 magyar analitikus munkásságát és a fennmaradt dokumentumok egy fontos metszetét sikerült a virtuális könyvtárban elhelyezni egy több éven keresztül folyó csapatmunkával, melynek magyar részről Judit volt szervezője, irányítója. A könyvtár angol, német és magyar nyelven hozzáférhető.
A Ferenczi Sándor Egyesület Judit vezetése alatt, 2008-ban, az IPA legrangosabb nemzetközi elismerését kapta meg, a Mary S. Sigourney díjat, a pszichoanalízis területén kifejtett munkásságáért. Ez komoly elismerés, hiszen a díj két évtizedes története során a Ferenczi Egyesület volt az első közép-kelet-európai intézmény, mely ezt a rangos kitüntetést elnyerte. A korábbi díjazottak között pedig olyan neves intézmények szerepelnek, mint a washingtoni Library of Congress, a londoni Freud Museum vagy a Topeka, Kansasban működött Menninger Klinika.
A díjjal járó pénzt, ami abban az évben több mint 30 000 USD volt, az egyesület a Ferenczi Ház megvásárlására fordította. Az egyesület alapító céljai között szerepelt ugyanis, hogy archívumot hozzon létre, de az, hogy az valójában Ferenczi egykori naphegyi villájában kapjon helyet, az legnagyobb mértékben Juditnak köszönhető, aki egy erre irányuló adománygyűjtés kezdeményezője, motorja és irányítója volt. A 2005 és 2011 között zajló óriási – sokszor reményvesztettnek tűnő – erőfeszítés meghozta gyümölcsét. Nemzetközi összefogással Ferenczi egykori rendelőjének helyén, a naphegyi villában létrejött a Nemzetközi Ferenczi Központ, amely az archívumnak is helyet biztosít. A volt rendelőt 2011 májusában, 265 külföldi és hazai adományozó hozzájárulásával a Ferenczi Sándor Egyesület és a Nemzetközi Ferenczi Alapítvány közösen vásárolta meg.
A Nemzetközi Ferenczi Központ avatására 2011. szeptember 24-én került sor. Ezzel Ferenczi és a budapesti iskola szellemiségének kultikus helye született Budapesten – ahogy Judit fogalmazott: „a magyarországi pszichoanalízis helyrajzi számot kapott a világban”. A Nemzetközi Ferenczi Központ és Archívum a tervek szerint kutatásra, szakértői konferenciák, szemináriumok megrendezésére is lehetőséget kínál majd a jövőben. A megvalósításhoz kitartó munka, széles körű összefogás és hosszú út vezetett. Mindebben Juditnak meghatározó szerepe volt és még lesz is, hiszen terv az is, hogy a jövőben egy olyan nemzetközi bázis alakuljon ki itt, amely Ferenczi munkásságára alapozva a mentális problémák, azok társadalmi vetületeinek kutatását is célozza, és nyitva áll a tudomány és a kultúra iránt érdeklődők előtt.
Hadd szóljak néhány szót Judit kutatási tevékenységéről, amely két irányba mutat. Az egyik a Ferenczi és a budapesti iskola munkássága és emigrációja, a másik irányhoz elméleti kérdések tartoznak, mint például a trauma elméletek és a holocaust első és második generációjának trauma-feldolgozása. Judit egy éves kutatási ösztöndíjjal dolgozott Washingtonban a Woodrow Wilson Nemzetközi Központban, a magyar analitikusok emigrációjának feltárásában, és éveken keresztül tagja volt az Európai Federáció Trauma Kutató csoportjának, melyet Sverre Varvin vezetett. A kutatási eredmények számos kötetben, számtalan publikációban láttak napvilágot. És méltán gondolhatnánk, ezek mellett már nem maradhatott idő és energia egyébre. De Judit mindezen feladatok mellett alapvetően mindvégig klinikusi és oktatási munkát végzett/végez. Ha úgy tetszik: ez mindennapjainak alaptevékenysége.
Klinikai szakpszichológusként dolgozott a SOTE Sebészeti Klinikáján, a vese-transzplantáció úttőrő éveiben, és részt vett az orvostanhallgatók oktatásában, majd 11 évig dolgozott a Tündérhegyen. Emellett mindvégig magánpraxist is folytatott és folytat mind a mai napig.
Alapítója, tagja, kiképző terapeutája az 1993-ban alakult Pszichoanalitikusan Orientált Pszichoterápiás Kiképző Egyesületnek és alapításától fogva – már több mint két évtizede – részt vesz a Tündérhegyi Pszichoterápiás képzésben
Oktat posztgraduális képzésekben, az ELTE magyar és angol nyelvű MA képzésében, ahol általa került be a pszichoanalízis és a pszichodinamikus módszerek a mesterképzés curriculumába. Az ELTE oktatási tevékenységének elismeréseként címzetes egyetemi docensnek nevezte ki. Kiképző analitikusként az Európai Pszichoanalitikus Federáció asszociált tagok számára tartott esetmegbeszélő szemináriumainak gyakori szupervízora.
Judit publikációs munkássága nagyon gazdag. Több mint félszáz publikációja jelent meg, közöttük kutatási eredményeinek feldolgozásából 3 kötet: Ferenczi korai ún. prepszichoanalitikus írásainak teljes gyűjteménye: A pszichoanalízis felé címmel (1999). Az In Memoriam Ferenczi Sándor című kötet (2000), amely a Ferenczi halálát követően megjelent írásokat, többek között Márai, Ignotus, Karinthy, Freud, Jones, Radó, Hermann, Hollós, Paul Federn, Max Eitingon írásait gyűjtötte össze, és Judit megszólaltatta saját kortársait, ők hogyan találtak rá Ferenczire: pl. André Haynal, Hidas, György, Pfitzner Rudolf vagy Judith Dupont.
Külön szeretném kiemelni az Akadémia Kiadónál 2008-ban megjelent monográfiát Ferencziről, a budapesti iskoláról és emigrációba kényszerült tagjairól. „Az Önök Bizottsága” kötetet. Ezek a munkák jelentős hozzájárulást jelentenek a pszichoanalízis történetéhez és az új Ferenczi recepcióhoz.
Tanulmányai pedig rangos hazai és külföldi szaklapokban, szerkesztett kötetekben, a magyaron kívül angol, német, francia, olasz, spanyol és portugál nyelven jelentek meg.
Judit munkásságának jelentős része képekhez is köthető. Ide nemcsak az a már korábban említett kiállítás tartozik, ahol a magyar pszichoanalízis történetét mutatta be az MTA aulájában. Ezt követte 1998-ban Amsterdamban „A pszichoanalízis története a II. világháborúig” című kiállítás, majd folytatta a Magyar Magic év keretében, 2004-ben, Londonban, a Freud múzeumban nyílt kiállítással („Ferenczi és a budapesti iskola”) címmel. 2006-ban Budapesten, az Open Society Archives Centrális Galériájában ezt követte egy angol-magyar nyelvű kiállítás a „Ferenczi és a budapesti pszichoanalitikus iskola a XX. században” címmel, melyen először lehetett látni Róheim ausztráliai kutatásainak tárgyi gyűjteményét, csakúgy, mint a sztálini évek analízisre gyakorolt következményeit. A legutóbbi kiállítás 2008-ban került megrendezésre, Miskolcon, Ferenczi szülővárosában: „Üdvözli doktorja, Ferenczi Sándor” címmel.
Nem lenne teljes a Juditról rajzolt kép, ha nem említeném azt a két Ferenczi Sándorról szóló filmet, melyekben Judit szerkesztőként és szakértőként is közreműködött. Az első 2001-ben, a Magyar Televízóban készült a „Századfordító magyarok” sorozatban: egy Ferenczi dokumentumfilm, melynek angol feliratos változatát azóta számos országban, konferencián és szemináriumon mutatták be, valamint a 2012-ben „Ferenczi villa a Naphegyen” címmel elkészült kisfilm.
És végezetül nagy örömmel említhetem az „utolsó” munkát, a konferenciánkra frissen érkezett, hamarosan bemutatásra kerülő új kötetet:„”Nemek és Igenek. Magántörténelem és pszichoanalízis” címmel. Mészáros Judit és André Haynal beszélgetései André Haynal életútját, szemléletét, választásait, a Haynal-életmű sarkalatos pontjait mutatják be.

Gratulálunk Judit eddigi gazdag munkásságához és kívánunk további sikereket a pályáján!

Prágai Éva


 

Erős Ferenc                           2012

Hárdi István                           2013
Laudáció
Ki az, akit köszöntünk a Ferenczi Sándor emlékérem átadásakor? A díjazott Prof. Dr. Hárdi István, pszichiáter, neurológus, pszichológus, kandidátus, címzetes főiskolai tanár, a Pest Megyei Pszichiátriai Gondozó Intézet nyugalmazott vezető főorvosa. Dr. Hárdi István tagja a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületnek, alapító elnöke a Magyar Pszichiátriai Társaság Kifejezés-pszichopatológiai és Művészetterápiás Szekciójának, és alelnöke a Nemzetközi Kifejezés-pszichopatológiai és Művészetterápiás Társaságnak (SIPE). Kimondhatjuk, hogy a hazai kifejezés-pszichológia, kifejezés-pszichopatológia úttörő alakja Hárdi István, aki egyedülálló, napjainkban is bővülő életművet hozott létre. Kutatói, tudományszervezői, oktatási tevékenysége a hazai kifejezés-pszichológiában páratlan; emellett nemzetközi szinten is a legnagyobb elismerést kapta. Eredeti módszert dolgozott ki, a dinamikus rajzvizsgálatot. Eddig 16 könyve, 150 közleménye jelent meg magyar és idegen nyelveken. Szakmai életútjának ismertetésében kiemelem, hogy csak 1950-ben végezhette el az orvosegyetemet. Korábban, 1941-42-ben a Zsidó Szabadegyetemen Mérei Ferenc szemináriumát hallgatta, pszichológiát tanult, mert ezekben az években származása miatt nem lehetett egyetemi diák. A későbbiekben, medikusként is sokat tanult Méreitől a Fővárosi Pedagógiai Intézetben, és Mérei tanításaira, a közös munkára hálával emlékezik vissza. Szakmai pályafutásának korszakai – az orvos - beteg egymásrahatás jelentőségének felismerése és a dinamikus rajzvizsgálat módszerének kidolgozása szempontjából 1950-1964 korai klinikai tapasztalatok 1965-1969 az ápoláslélektan fogalmának és gyakorlatának kialakítása, orvosi pszichológiai munkák 1980-1990 a dinamikus rajzvizsgálat elméleti és módszertani alapjainak kidolgozása 1990-től a dinamikus rajzvizsgálat továbbfejlesztése és alkalmazása.
Folyamatosan gyarapodó alkotás-gyűjteménye jelenleg 87. 551 darab rajzot, 4834 sorozatot tartalmaz. Munkahelyei, ahol dolgozott, és az oktatási intézmények, ahol tanított: János kórház, Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, és 33 éven át a Pest megyei Pszichiátriai Gondozó. Oktatott, gyakorlatot vezetett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Részt vett a „szociális szervező” szak kialakításában, és dolgozott az Egészségügyi Minisztérium Szociálpolitikai osztályának szaktanácsadójaként. Bálint csoport jellegű, multidiszciplináris összetételű megbeszéléseket vezetett a gödöllői Fővárosi Szociális Otthonban. A nyugdíjba vonulása utáni időszakot így jellemzi. „... életem leggazdagabb időszaka volt: alkothattam, írhattam, előadásokat tarthattam. Tudomány, utazás, megbecsülés....” Hozzátehetjük, indokolatlan a múlt idő használata. Hárdi István 91-ik évében is szenvedélyesen dolgozik és alkot. Pszichoanalitikussá válása.
A tények felsorolása után ismerjük meg Hárdi István pszichoanalitikussá válásának főbb állomásait. A pszichológia, ezen belül a pszichoanalízis iránti különleges érdeklődése és az e területen folytatott aktivitása időtálló keretet és kimeríthetetlen bázist adott és ad sokirányú szakmai tevékenységének. A „Visszapillantó tükröm” című önéletrajzi regényében megírja, hogy a pszichológia iránti érdeklődése 15 éves korában kezdődött, és már 18-19 évesen pszichonalízisbe akart menni. Tíz évvel később, 1947-ben fogadta első analitikusa, Rapaport Samu, akire így emlékezik vissza: „.. a Rapaportnál töltött hosszú évek nagyon hasznosak és értékesek voltak, fejlődésemet, orvossá, sőt pszichiáterré válásomat alapvetően segítették.” 1965-ben került Hermann Imréhez, a „Budapesti Iskola” egyik nagy személyiségéhez. Közös munkájukra így emlékszik vissza Hárdi István: „Munkásságomat – közte rajzvizsgálataimat – sokra értékelte. Hálás vagyok a Mesternek, mert fejlődésemben, igazságszeretetemben, szemléletemben sokat köszönhetek neki. Segítségével kerültem be a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületbe... Ma is örömmel vallom: a tanítványa voltam. ”. Bálint Mihállyal az 1950-s évektől levelezést folytatott. A londoni Tavistock klinikán 1961-ben részt vett az ún. háziorvosok szemináriumán. Bálint Mihály gondolatait, módszerét képzéseiben és könyveiben alkalmazta". Hollós Istvánnal, a humanista pszichiáterrel, a lélekelemzés egyik hazai úttörőjével, a Sárga Ház főorvosával értékes barátságot köthetett. Bálintot, Hollóst és Hermannt az „embermegértés és – segítés megszemélyesítőinek” tartja. Sokirányú tevékenységét az MPE őszi konferenciáin is számos alkalommal bemutatta, egyesületi életünk aktív tagja, immár a Ferenczi emlékérmesek „klubjába” is tartozik. Orvosi és pszichoanalitikai képzettségének alapján hazánkban az elsők között – 63 éve – kezdett el foglalkozni, a betegek és gondozóik között kialakuló és működő lélektani és kapcsolati vonatkozásokkal, a bánásmóddal, a daganatos betegséggel küzdők pszichológiai nehézségeivel és alakította ki egy alkalmazott pszichológia, az ápoláslélektan diszciplínáját. Erről szóló könyve „Ápoláslélektan”(1966) illetve később „Pszichológia a betegágynál” címen 6 magyar és számos idegen nyelvű kiadásban jelent meg.
A lelki egészségvédelem terepén is az elsők között kezdett munkálkodni. „Lelke egyik felé”-nek nevezi a lelki egészségvédelemben végzett munkáját. Előadásokat tartott a rádióban pszichológia és pszichopatológia tárgykörből, beszélt a pszichoterápiáról és a lélekelemzésről az 50-es évek végétől kezdve. Számos, itthon és külföldön népszerűvé vált könyve tartalmazza értékes megfigyeléseit, rendezett tapasztalatait, segítő következtetéseit (A Lelki élet, lelki bajok 9 kiadást ért meg). Legfőbb érdeklődési területe, „lelke másik fele” a pszichiátriai betegek képi kifejezésmódjának elősegítése, a kapcsolat keretében készített rajzok, festmények, - azaz a képi pszichopatológia és kifejeződés, e sajátos művészet világának - fáradhatatlan elemzése. Soha nem követte a szakmai „divat”-ot, mindig a saját útját járta és járja. Elszántan dolgozik, munkásságát könyvek sorozata tükrözi, köztük a „Dinamikus rajzvizsgálat” (1983, 2002) és a „Képek a lélek mélyéről” (2012). Hárdi István a pszichoanalitikus, aki megalkotta a Dinamikus Rajzvizsgálat módszerét Az „életéről, embereiről, munkájáról” írt önéletrajzi regényében, a „Visszapillantó tükröm”-ben. Azokat a történéseket választottam ki a bőséges anyagból, amelyek véleményem szerint hozzájárulhattak ahhoz, hogy Hárdi István eljusson módszeréhez, diagnosztikai és terápiás eszközéhez, a dinamikus rajzvizsgálathoz. Kisgyermekkorától kezdve szerette a mozit, annyira beleélte magát mindig az első sorban ülve a filmbe, hogy szinte a szereplőkkel együtt lélegzett. Szenvedélyévé vált a fényképezés, később a filmezés is. Hol rendezőként, hol szereplőként dolgozott. A képek iránti figyelmének kiterjedése volt a kézírás pszichológiája iránti érdeklődése egészen fiatalkorában. Később, orvosként, pszichiáterként rajz-sorozatokat gyűjtött, és az alkotásokkal a kór-folyamatot és a gyógyulás, vagy a visszaesés folyamatát mintegy filmszerűen mutatja be. „Mint mindenben, a dinamikus rajzvizsgálatban is a betegekkel való kapcsolat kialakítása lebegett a szemem előtt. A munka nekem szent volt.” A humor világa is korán megfogta. Nagy kedvence Chaplin, akit nem csupán társadalmi jelenségek megformálójának, hanem a gyermeki, az emberi-lelki konfliktusok ábrázolójának is tart. Hárdi István maga is próbálkozott cirkuszi konferálással (6 éves kora körül a gangon...), színdarabokban való szerepléssel, előadott némafilm paródiát, humorosan közvetített focimeccset – mert szeret derűt teremteni. Ma is. Egy idő után a színpad helyett a klinikai munkát, és az elemzést, a kutatást, az írást, a tudományt, valamint a tanítást és az ismeretterjesztést választotta. A munka iránti motivációjáról így ír: „Egy magamfajta, szívvel-lélekkel gyógyítani akaró, túlfűtött ember... csak pszichés dolgokkal kíván foglalkozni...serdülőkorom óta vártam, hogy hivatásomban tevékenykedhessek, s foglalkozhassak a betegekkel, gyógyíthassak, tanulhassak. Mikor a megszerzett diplomával a „munka forrásához” kerülhettem, abból szomjasan ittam. Szinte megszállottként dolgoztam. A munka nekem szent volt.” Volt?
Engedje meg, hogy hálával és szeretettel gratuláljak a Ferenczi Emlékérem Bizottság tagjai, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület vezetősége és teljes tagsága nevében eredeti munkásságához, amelynek szenvedélyes, kitartó létrehozását és folytatását a Ferenczi emlékéremmel történő díjazással is méltányoljuk!

Riskó Ágnes
 

Halász Anna                          2014
Laudáció
Mindig öröm számomra, ha egy igazán megérdemelt kitüntetés alkalmából laudációt mondhatok, és ezt az örömöt még tovább fokozza, ha a kitüntetésnek személyesen is örülhetek.
A FEB nem találhatott volna méltóbb embert a Ferenczi emlékérem, díj odaítélésre Halász Annánál. Túlzás nélkül állíthatom, hogy olyan sok fontos szerepet töltött be az évek, évtizedek során az Egyesületben, hogy annak még a felsorolása is túlhaladná az időkeretet. Hadd álljon itt néhány szubjektív kiemelés, azaz néhány olyan tevékenység, amelyek számomra a legfontosabbak Panni sokrétű munkájából. Kiképzőként évek óta analitikusok sorát „nevelte ki”, és akik hozzá jártak, azoknál az analitikus identitással sincs a későbbiekben gond. Nemcsak szakmai életrajzuk jól mutató darabja, hanem mindennapi munkájuknak is része a pszichoanalízis, az egyesületi tagság. Szupervízióiért sorban állnak a kandidátusok, és ez biztosan jelzi, hogy amit tőle lehet tanulni, az a későbbiek során jól használható.
Csak az tudja, aki már csinálta, hogy milyen áldozatos munkát, milyen sok felkészülést jelent egy-egy szeminárium két vagy négy szemeszteren át való vezetése. És Panni ebben is kivette és kiveszi a részét. Egyesületi tisztségei közül meg kell említenem elnökségének éveit, különösen és kiemelten ismételt TB tagságát, az abban betöltött elnöki funkcióját is. Ez a kiemelés azért is történik, mert TB tagként, ott együttműködve ismertük meg igazán egymást, és itt volt nekem módom közelről látni a munkáját, azt, ahogy és amilyen bölcsességgel kezel sokszor nehéz ügyeket, és milyen diplomáciai érzékkel segíti konfliktusok, problémás ügyek elrendezését. Nem hagyhatom említés nélkül azt a sok előadást, amivel az évek során megajándékozott bennünket, hallgatókat. Neki köszönhetjük, hogy az egyesületnek most már sok éve saját lapja van, a Lélekelemzés, amelynek születésnél együtt bábáskodtunk.
És bár nem egyesületi tevékenység, de nem hagyható figyelmen kívül az EGO. Az EGO Klinika megalapítása hatalmas tett volt egy olyan időszakban, amikor még az alapítványosdi lépéseit csak tanulta az ország. Ő és társai, Ingusz Iván, Alpár Zsuzsa, Jakab Kati nagyon nagy tettet hajtottak végre. Nem is tudom, akkoriban ők maguk tudták-e, hogy mennyire. Panni abban is példát mutat nekünk, hogy hogyan kell két helyen úgy helytállni, hogy mindenhol teljes, amit nyújt, és sosem kell konfliktusba kerülnie önmagával. Az Ego alapítói és munkatársai, az ott képződők zöme egyesületi tag, és soha nem érződött, hogy Panninak ez a kettős identitás szerepkonflikust okozott volna. Ugyanis mindkét helyen önmaga lehetett, és a két hely egyre jobban kiegészíti egymást. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárult, hogy a csecsemőmegfigyelés, az ezzel kapcsolatos kutatási eredmények egyre inkább a pszichoanalízis, a felnőttekkel foglalkozó analitikusok tudástárának is integráns részét alkotják.
Nekem személy szerint nagyon sokat jelentő példa, ahogy Nemes Lívia és saját egykori lakását felújítva egy modern és impozáns rendelőt, új Ego színteret alakított ki. Ezzel munkáját, Nemes Lívia révén az egyesület múltját, és saját mindkét helyhez egyenlő mértékben való tartozását – a személyeset és a szakmait – ilyen erővel tudta megjeleníteni. Kedves Panni, egyszer, nem is olyan régen, Te mondtad nekem, hogy nagyon más helyekről érkeztünk az egyesületbe, és hogy a sok év alatt mennyi mindent megtettünk azért – nem tudatosan persze, legalábbis én biztosan nem –, hogy mostanra kapcsolatunk már rég nemcsak szakmai. Ebben teljesen igazad volt, de meg kell mondjam, hogy számomra ez a múlt már olyan múlttá vált, hogy csak az említésekor realizáltam, hogy igen, tényleg, ez a másság valamikor valóban létezett.

Végezetül pedig: sok szeretettel gratulálok kitüntetésedhez

Pető Katalin
 

 Riskó Ágnes                          2015
Laudáció
Tisztelt kollégák, kedves Ági!
Különleges alkalom ez a mai Ferenczi Emlékérem átadás, hiszen az a Riskó Ágnes kapja az emlékérmet, aki 1996-ban javasolta a MPE vezetőségének, hogy az Egyesület hozzon létre egy díjat Ferenczi Sándor emlékére. De nemcsak szülőanyja volt az ötletnek, hanem felnevelője, gondozója is 2013-ig, a Ferenczi Sándor Emlékérem Bizottság elnökeként.  Ő kutatta fel azt a bronzplakettet, amelyet Kövesházi Kalmár Elza készített 1925-ben Ferenczi Sándorról és amelyet most neki nyújtunk át, mert az Egyesület tagsága idén őt találta méltónak az elismerésre.
Ferenczi Sándorral az a szál is összekapcsolja, hogy Ágnes édesanyja, Harkó Viola orvostörténész volt az, aki a háború után először, 1974-ben kiállítást szervezett Ferenczi Sándor emlékére.
Ágnes családi háttere, az orvos édesapa is meghatározó volt életére, pályaválasztására. Kakasszéken, ahol édesapja a csontízületi tbc osztályt vezette, a család bent lakott a kórház területén és ő 3 éves kora óta megszokta, hogy a betegek és a kórházi dolgozók között él.  Kisgyerekként ott látta, élte meg a betegekkel való együttlétet. Ahogy elmondta: őt nem a betegség érdekelte, hanem elsősorban a beteg ember. Ezt az attitűdöt azóta is megőrizte és talán ez a gyerekkori tapasztalat is segítette abban, hogy ilyen hosszú ideig meg tudott maradni az onkológiai betegekkel való, embert próbáló munkában.
Érettségi után, 18 évesen már segédnővérként dolgozott az onkológián, majd gyógytornász szakképzettséget szerzett és dolgozott 12 évig az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben. Közben elvégezte a pszichológia szakot, majd főiskolai tanársegédként az Egészségügyi Főiskola gyógytornászképző szakán, később egyetemi adjunktusként az Orvostovábbképző Egyetem Pszichiátriai és Klinikai Pszichológiai Tanszékén tanított. Eközben a Nyéki úti Pszichiátriai osztályon dolgozott, innen került az Országos Onkológiai Intézetbe, 1990-ben.
Itt rövidesen az onkológiai kezelőcsoport integrált, állandó pszichológus tagja lett, a szakma történetében elsőként. Ettől kezdve a pályája, neve elválaszthatatlanul összefonódik a magyarországi onkopszichológiával, amelynek megteremtője, úttörője volt és ma is az. Úttörő a szó szoros értelmében: lépésről lépésre építette ki azt a ma már természetesnek tűnő helyzetet, hogy a klinikai pszichológusnak fontos, elismert szerepe van az onkológiai teamben. A 90-es években ez korántsem volt magától értetődő és Áginak osztályos pszichológusként az onkológus orvosok között kitartó munkával kellett elérnie önmaga és a szakma elismerését. Az is segítette az együttműködés kialakítását, hogy elfogadta és empátiával tudta kezelni az orvosok, a gyógyító személyzet lelki megterheltségét.
Mint az azóta eltelt 25 év eredményei mutatják: sikeresek voltak az erőfeszítései. Ez alatt az idő alatt megírta az első magyar nyelvű onkopszichológiai egyetemi  jegyzetet, majd tankönyvet „ A test, a lélek és a daganat” címmel, 1999-ben,  szerkesztője volt az „Onkopszichológia a gyakorlatban” c. tanulmánykötetnek 2006-ban. Szakmai protokollok előkészítése és megvalósítása, a nemzetközi szakirodalom naprakész követése és közvetítése (fordítások, recenziók formájában), számtalan előadás az egyetemi oktatástól kezdve a posztgraduális képzésen át a magas színvonalú ismeretterjesztésig, rengeteg cikk, publikáció, önálló kutatások és a tudományos eredmények mielőbbi alkalmazása a gyakorlatban – mindezek mutatják elkötelezettségét, szenvedélyes érdeklődését. Legújabb cikke a napokban jelent meg a Magyar Onkológia c. folyóiratban „Az onkopszichológia első 25 éve az Országos Onkológiai Intézetben” címmel, amelyben áttekinti az előzményeket és eseményeket.
Számomra mindig is csodálatra méltó volt Ági munkabírása, sokirányú tevékenysége az onkopszichológia területén és a Pszichoanalitikus Egyesületben egyaránt. Mindezt olyan szerénységgel, optimizmussal, derűvel, önnön személyének háttérbe szorításával végezte és végzi most is, hogy fel sem tűnik, mennyi mindennek volt aktív kezdeményezője, szervezője, motorja. Többek között létrehozta és most is szerkeszti az Onkopszichológia Online-t, amelynek révén hozzáférhetővé teszi a legújabb kutatási eredményeket a kollégák és az érintett betegek, hozzátartozók számára. Hisz abban, hogy a tudás, az ismeretek segítenek a szorongások oldásában.
Kezdetben az evészavarokkal foglalkozott, ezen a területen végzett kutatásokat és terápiás tapasztalatairól is beszámolt cikkekben, előadásokban. A későbbiekben is a test maradt érdeklődésének középpontjában, és ez mintha kirajzolná pályája ívét.
Különös figyelemmel fordult a gyógyítók – orvosok, ápolók, terapeuták – pszichés problémái felé. Felfedezte hogy a páciens iránti empátia odáig vezethet, hogy a gyógyító is saját testében észleli a páciens fájdalmait, érzékleteit. Az onkológián dolgozók veszélyeztetettségét felismerve specialitásává vált az egészségügyben dolgozók mentálhigiénés gondozása, segítése, terápiája. Az egészségügyet, mint egy rosszul működő, beteg testet tekinti és ebben a szemléleti keretben keresi az egyes ember – beteg, hozzátartozó, szakember - gyógyításának lehetőségeit.
Hogy milyen erős a társadalmi nyomás hatása, a félelem, a szégyen az onkológiai betegekben, azt a saját bőrén is érezte, amikor annak idején ő is ezt a területet választotta. Sok kolléga gyanakvással fordult felé, és ahogy Ági egyszer megfogalmazta: „A betegek stigmáját megkapjuk mi is”.
Az egyik vele készült interjúban az „onkopszichológia nagyasszonyának” nevezte az újságíró. Máshol a terület szaktekintélyeként emlegetik. Mindezekhez hozzá szeretném tenni azt a szubjektív benyomásomat, amire a laudáció elején már utaltam: az anyai minőséget, ami a gondozásban, segítőkészségben, gondoskodásban nyilvánul meg, az odafigyelést, az őszinte és intenzív érdeklődést a beteg vagy még csak bajban levő ember iránt. Ez a gondoskodó figyelem készteti arra, hogy nyugdíjba vonulása után is megszervezze az Onkopszichológiai Műhelyt az Onkológiai Intézet jelenlegi pszichológusaival, ellássa szupervíziójukat és a szakmai támogatáson túl emberi magatartásával is példát mutasson számukra.
Én is nagyon sokat tanultam tőle és büszke vagyok arra, hogy a Pszichoanalitikus Egyesület tagjaként a kollégájának tudhatom magam.

Nyerges Katalin

(A laudáció elhangzott a Ferenczi Sándor Emlékérem átadásakor a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 22.  Őszi  Konferenciáján 2015. okt. 10-én)

Pető Katalin                          2016
Pető Kati laudáció
Tisztelt Kollégák !
A 2016 os év Ferenczi Sándor emlékérmét az Egyesület tagsága, a pszichoanalitikus közösség Pető Katalinnak ítélte. Talán véletlen, de számomra sokat mondó, hogy a díjat egy olyan konferencián adhatjuk át, melynek címe „Járt és járatlan utak” - ugyanis ha egy szóval kellene megfogalmaznom Kati pszichoanalitikus munkásságát és szemléletét, akkor a kísérletező jelző lehetne találó. A pszichoanalízis eszmerendszerét és gyakorlatát olyan területekre, tájakra is elviszi, melyek szokatlanok, a jól bevált utat szélesítik, tágítják.
Gondolok itt a pszichotikus páciensekkel végzett munkájára, a pszichoanalitikus térről szóló eredeti gondolataira vagy mai előadására melyben zene és pszichoanalízis kapcsolatáról tűnődik.
Bizonyára érdemes lenne azt az életutat követni, melyben Kati pszichoanalitikus identitása bontakozott s a pszichoanalitikus elméletekből leszűrt tudását saját kísérletező kedvével integrálva azt pácienseivel és tanítványaival való találkozásokban kamatoztatja. Most ebből csak néhány mozzanatot villantok fel. Középiskolás, mikor Szegeden élő orvos nagybátyja könyvtárából annak halála után két könyvet hoz magával: az Álomfejtést és a Mindennapi élet pszichopatológiáját.
Egyetemi felvétele előtt egy évig a Szabolcs utcában a neurológián asszisztenskedik. Elámul az akkoriban még kezdetleges vizsgáló eszközökkel felállított diagnózisokon, később már az orvosegyetemen Szentágothai előadásait hallgatva a központi idegrendszer anatómiájáról, működéséről szerez mély tudást. Egy ízben arról beszélgetve, hogy ki miért lett analitikus, Kati nagyon egyszerű választ adott: „A kíváncsiság vitt, az hogy mindig mindent meg akartam érteni”. Ebben nyilvánvalóan benne rejlik az a kérdés, hogyan működik az ember ?
A neurológiától a pszichiátriáig tartó útban a Lipóti évek voltak meghatározóak, ahol akkoriban a Mérei köréhez tartozó pszichológusokkal és pszichiáterekkel szövődő szakmai és baráti kapcsolatai facilitálóan hatottak Rá. Önismereti kíváncsisága Mérei egyik pszichodráma csoportjába vitte, majd ezt követően Méreihez járt egyéni pszichoterápiába, ami nem volt analízis, s a Tanár Úr betegségével véget is ért. Pszichoanalízisre jelentkezett Székács Tanár Úrnál. A tudományos gondolkodás igénye, mely korábban a Szentágothai tanítása során is elvarázsolta Katit, nos a Székácsnál töltött tanuló években még inkább elmélyült, Székács ugyanis kutatóorvos volt és tanítványaitól megkövetelte a természettudományos ismeretek integrálását a pszichoanalízis elméletébe.
A pszichiátriai és pszichoterápiás tudás és gyakorlat igazi terepe lehetett Kati számára a 25 éven át tartó Ideggondozói munka. Ellentétben a lipóti osztályos munkával, ahol időben és térben leszűkített keretben láthatta és ismerhette meg betegeit, az Ideggondozóban feltárulhatott az a közeg, háttér, család, melyből a páciens érkezett. A patológiás folyamatok dinamikája átláthatóbb lett s Kati hosszú távon kísérhette betegeit a reszocializáció útján.
Megterhelő pszichoterápiás eseteinek vitelét valószínűleg segítette tanulmányi analízise, majd szemináriumok, esetmegbeszélések, melyek a Székács iskolában zajlottak.
Ehhez az iskolához tartozás az Egyesület akkori idejében nem tette könnyűvé Kati csatlakozását. De szerencsére Vikár György, akihez szupervizióba járt, segítette és sikerült taggá, majd kiképzővé és szupervizorrá válnia.
Mindez az Egyesületünk szerencséje is, hiszen Kati aktivitása az elmúlt évtizedekben rendkívüli. Csak felsorolásszerűen:
Két fordulóban volt a Tanulmányi Bizottság elnöke
Javaslatára alakult meg a POT
A Ferenczi Emlékbizottságban 10 évig munkálkodott
Konferenciáink programbizottságában dolgozott
Szemináriumokat vezetett és vezet
Az Animula pszichoanalitikus köteteinek szerkesztője volt, majd annak megszűnése után a Lélekelemzés születésénél is bábáskodott
Javaslatot tett Kiképző Fórumra, mely sajnálatára elsorvadt

Mindennapi praxisában gyógyít és képez, mindezek mellett számos pszichoanalitikus előadást tartott, tanulmányokat írt, melyből válogatva a múlt évben kötete jelent meg a „Csodálatos csecsemő” címmel.

Katikám, gratulálunk és további sikeres és örömteli munkát kívánok.

Ajkay Klára
 

Bokor László                         2017

Judith Dupont                       2018

Judith Dupont laudáció

Rendkívüli esemény, hogy ebben az évben Judith Dupont kapja meg a Ferenczi emlékérmet. Azért is rendkívüli, mert ő 80 éve nem él Magyarországon, nem tagja az Egyesületnek, mégis talán senki nincs, aki nála többet tett volna a magyar pszichoanalízis nemzetközi elismertetéséért. Sajnos nem tudott ideutazni Párizsból, hogy személyesen vegye át a díjat, de megírta előadását, amelyet majd Weiszburg Anna, az előadás szövegének fordítója fog felolvasni.
Furcsa véletlen, hogy éppen 2018-ban merült fel a gondolat, hogy Judith Dupont-nak adjuk át a Ferenczi emlékérmet – ő és a családja pontosan 80 éve, 1938-ban hagyták el Magyarországot. Ő akkor 13 éves volt. Édesapja, Dormándi László író és a Pantheon Kiadó tulajdonosa, édesanyja Székely-Kovács Olga festőművész volt. Anyai nagymamája Kovács Vilma, a pszichoanalízis híres „budapesti iskolájának” meghatározó alakja, aki Ferenczinél végezte analízisét. Édesanyja nővére Bálint Alice, Bálint Mihály felesége volt. A család abban a Mészáros utcai házban élt, amelynek földszintjén az első nyilvános pszichoanalitikus rendelőintézet működött 1931 óta. Gyerekkora ebben a pezsgő szellemi közegben telt. Ma talán ő az utolsó, aki személyesen ismerte Ferenczi Sándort és Bálint Mihályt.
Párizsban orvosi egyetemet végzett, utána különböző gyermek- és felnőtt pszichiátriai intézményekben dolgozott. Analízisét Daniel Lagache-nál folytatta, majd saját magánpraxisában dolgozott hosszú évekig.
Ö a Kovács-Bálint analitikus dinasztia negyedik tagja, aki mindezen örökséggel együtt tökéletesen megőrizte független, önálló gondolkodását, autonómiáját. Összegyűjtött tanulmányai 3 évvel ezelőtt jelentek meg franciául (2017-ben magyarul is, „Az idő fonalán” címmel), de már korábban is publikált egy könyvet, amelynek a címe: „Kézikönyv nehéz szülőkkel rendelkező gyerekek számára”, ezt 10 nyelvre fordítottak le. A könyv címe is jelzi a rá jellemző ironikus látásmódot. Tanulmányainak témái főleg a pszichoanalitikus gyakorlatból származnak, az esetei adják az apropót arra, hogy megvizsgálja, mi minden fedezhető fel a megfigyelhető jelenségek mögött. A társadalmi kérdésekre is nyitottan, nagy érzékenységgel keresi a válaszokat.
Judith Dupont, aki Bálint Mihály halála után a Ferenczi hagyatékot gondozta, folytatta a Bálint által megkezdett munkát és társaival együtt lefordította és megjelentette Ferenczi „Klinikai napló”-ját és a levelezését. Ferenczi írásai így sok nyelven váltak olvashatóvá, hozzáférhetővé és megtermékenyítően hatottak a pszichoanalitikus gondolkodásra.
De nemcsak ezek az érdemek, amelyek miatt őt találtuk a legméltóbbnak a Ferenczi díjra. Saját életműve is olyan, amiből sokat tanulhatunk a pszichoanalízis művészetéről. Nem véletlenül használom a művészet szót, hiszen az ő írásaiból sugárzik az a kreatív, szabad szellem, ami a másik ember iránti elfogulatlan, előítélet-mentes érdeklődésben gyökerezik. Terápiás szemléletének legfőbb jellemzője a páciens elfogadása olyannak, amilyen.
Ahogy majd az előadásából megtudhatjuk, a majdnem 50 éve általa is alapított Coq Héron nevű folyóirat nagyon sokat tett és tesz ma is a magyar pszichoanalitikusok megismertetéséért. Ez volt az első szakfolyóirat, amely publikálta Ferenczi írásait akkor, amikor a pszichoanalitikus közösség már és még nem akart tudomást venni róla. Később Bálint Mihály és Bálint Alice művei is megjelentek a Coq Héronban, majd a kortárs magyar pszichoanalitikusok közül is sokan. Szakmai és emberi tekintélye a magyar pszichoanalízis franciaországi nagykövetévé tette, ahogy Erős Ferenc nevezte őt.
Következetesen kiállt a cenzúrázatlan Freud-Ferenczi levelezés megjelentetése mellett – ebben is követte Bálint Mihály elképzelését – és megvédte az álláspontját sok kortárs analitikussal szemben. Köztük volt Anna Freud is, aki nem járult hozzá a levelezés egészének megjelentetéséhez. Végül sikerült kiadni a teljes levelezést, a „Klinikai napló”-t és a Ferenczi- Groddeck levelezést is.  Ebben a küzdelemben az a meggyőződés vezette, hogy csak a teljes ember megismerése adhat hiteles képet. Ebből is látható, hogy számára a hitelesség, az őszinteség a legfontosabb, ez az alap, amin a terápiás kapcsolat is nyugszik.
Bölcs derű és kíméletlen őszinteség, racionalitás és meleg elfogadás jellemzik az írásait és őt magát is. Örülök, hogy az Egyesület nevében a Ferenczi emlékérem átadásával kifejezhetjük a hálánkat azért az óriási munkáért, amit a magyar pszichoanalízis érdekében kifejtett.

                                                                                         Nyerges Katalin

Elhangzott a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 25. konferenciáján, 2018. október 13-án, a Ferenczi emlékérem átadásán.

  Lőrincz Zsuzsa                  2021

Nemcsak azért vagyok hálás a Ferenczi Emlékérem Bizottságnak és főként a tagságnak, mert nagyon megérdemelten Lőrincz Zsuzsát választotta az idei díjazottnak, hanem az előbbinek azért is, hogy ezt a laudációt most én mondhatom el. Én köszönthetem Zsuzsát, aki nemcsak kollégám, hanem sok éve a barátom is.
Róla is elmondhatom, hogy ebben a körben nem kell bemutatnom, mindenki jól ismeri, hiszen vagy együtt képződtek, vagy munkatársa, tanítványa volt, van, lesz.
Ez igaz a mi ismeretségünkre is. Együtt képződtünk Székács István szemináriumain, tanúja voltam egyesületi taggá, majd kiképzővé válásának. Sokakkal együtt hallgathattuk mindig nagyon informatív és újat mondó előadásait az egyesület konferenciáin. Tőle mindig lehet tanulni, legyen a terápiás szettingről, a perverziókról vagy a mezőelméletről szó.
Sok éve együtt kerültünk a Tanulmányi Bizottságba, ahol tanúja lehettem a képzés iránti elkötelezettségének, alkalmazkodóképességének, kompromisszumkészségének és eltökéltségének. 2010-13 között TB elnök volt, s elmondhatom, hogy ez a funkció elég nagy kihívás, hiszen úgy kell megőrizni az Egyesület képzési hagyományait, hogy egyben kaput nyissunk az újnak, de ne engedjük be az újítónak ható sarlatánságokat. Aztán Zsuzsát egy még ennél is nagyobb kihívás elé állította a sors, vagyis az Egyesület tagsága. Ő pedig elfogadta ezt a kihívást: a TB elnöki feladatot az egyesületi elnökséggel váltotta fel. Két perióduson keresztül vezette az Egyesületet, és ez az időszak a székhely második megújulásának időszaka. (Az első Flaskay Gábor nevéhez fűződik.) Egy építkezés lebonyolítása, a mesterekkel való tárgyalás nyilvánvalóan más készséget követelő feladat, mint egy narcisztikus beteg áttételének, -viszontáttételének megértése, mást, mint egy tagsági dolgozat elbírálása és mást, mint egy egyesületi  közgyűlés levezetése, vagy egy konferencia megszervezése, és, mint láthatjuk,  ő ebben a szerepben is helyt állt.
Talán még sokan emlékeznek a POPKE működésére, ami, ezt biztosan állíthatom, az ő elnöksége alatt élte virágkorát, tagsággal, konferenciákkal, vitákkal.
Halász Annával több perióduson keresztül vezették a négy féléves alapszemináriumot, ami nemcsak intellektuálisan komoly kihívás, de nagyon időigényes feladat. Bár nem a Pszichoanalitikus Egyesület tevékenységeinek része, de mégis itt említem, hogy 2000 óta tagja a tündérhegyi pszichoterapeuta képzésnek, dinamikus szemléletű esetmegbeszélő csoportokat vezet, elméleti előadásokat tart.
Nem emlékszem olyan konferenciára, ahol ne tartott volna előadást, vagy ne lett volna benne egy kerekasztal beszélgetésben, ne vezetett volna műhelyt.
Fontos lépés az Egyesület életében és nem független elnöki éveitől a külföldi analitikusokkal való kapcsolat kiépítése, amelyet ő kezdeményezett, és ezáltal a kapcsolat által a Civitarese és Ferro  féle pszichoanalitikus mezőelmélet importálása és terjesztése .kollégái és tanítványai körében.
Fordításait, publikációit csak felsorolni is meghaladná a rendelkezésünkre álló időkeretet. Konferenciaelőadásai megjelentek a Lélekelemzésben, egyéb publikációi a Pszichoterápia c. folyóiratban és szintén a Lélekelemzésben. Kiemelem, mert témája miatt számomra különösen értékes az Analitikus viszontáttétele a páciens álmában című tanulmányát, amely szintén a Lélekelemzésben jelent meg.  
Bár, mint mondtam, ismeretségünk elég régi keletű, de barátságunk az egyesületi közös munkák során szilárdult meg, Ezt azért tartom fontosnak itt is megemlíteni, mert a hosszú évek, évtizedek során egyre nyilvánvalóbb, hogy igazán egy közös feladat, közös cél érdekében végzett munka során ismerhetjük meg egymást. És az is kiderült, hogy minél nagyobb kihívásokkal, olykor küzdelmekkel jár ez a feladat, ideális esetben annál erősebbé válik a kohézió. Ezt vele, elsősorban a Tanulmányi Bizottságban végzett munkák tapasztalatain alapulva merem kijelenteni. De hasonló a tapasztalatom a Tanulmányi Bizottságban másokkal kapcsolatban is. Némi iróniával fűszerezve elmondhatom, hogy harcokban edzett barátság, barátságok ezek. Mint tudjátok, a Tb -ben egyidőben 5 tag van, és ugyanígy van ez a mi, eleinte spontán, rendszertelenül alakulgató majd egyre rendszeresebbé váló   ötösfogatunkkal is. Amit ezelőtt hét évvel, dinamikai elkötelezettségeinknek megfelelően mozgó alapkőletétellel is nevesítettünk, és erről az alapkőről most, a Te laudációd kapcsán ünnepélyesen le is rántom a leplet. Bizonyítékokon alapuló tudomány a mienk, s íme a megalakulás bizonyítéka: 2013 -ban hivatalosan is megalakult az ÖTB, az Örökös Tanulmányi Bizottság, melyek tagjai: Ajkay Klári, Flaskay Gábor, Halász Panni, Lőrincz Zsuzsa és jómagam.  
És anélkül, hogy ezt a sok évet, közös tevékenységeinket, kirándulásokat, vacsorákat sorolnám, egy dolgot kiemelek, aminek azt hiszem, mind az ötünk életében kiemelkedő jelentősége van. A covid kemény hónapjai, évei alatt a szokásosnál jóval gyakrabban, hetente találkoztunk, skypoltunk, így ha virtuálisan is, de együtt voltunk, és megosztottuk egymással, hogy kinek mi nehéz, ki milyen megoldásokat tud, vagy ajánl a többieknek.  
És végezetül egy, a fentieknél még magánabb jellegű közlésre ragadtatom magam. A elmúlt pár évben Zsuzsa is csatlakozott az ÖTB nagymama-nagypapa klubjába.
Drága Zsuzsa, engedd meg, hogy most itt még egyszer gratuláljak ehhez a nagyon megérdemelt Emlékéremhez, és megköszönjem mindannyiuk nevében azt a sok munkát, amit az egyesület életébe fektettél. sokszor erőt, fáradságot nem kímélve.

Pető Katalin

Elhangzott a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 27. konferenciáján, 2021. október 9-én, a Ferenczi emlékérem átadásán.

Ötök képei

Sarkadi Borbála                  2023

FERENCZI EMLÉKÉREM LAUDÁCIÓ:

Sarkadi Bori pszichoanalitikus munkásságát elég nehéz lenne néhány percben bemutatni, ezért inkább kiválasztom azokat a területeket, amelyeket én személy szerint jelentősnek és példaértékűnek tartok: ezek a publikációi, az oktatói tevékenysége és az egyesületi közösségi szerepvállalásai.
Az oktatásban meghatározó momentum, hogy Bori eredetileg tanárként kezdte pályafutását, angol-kínai szakon végzett. 9 évig gimnáziumban angolt tanított, amit saját bevallása szerint nagyon szeretett. Az egyesületben pedig évek óta vezet szemináriumokat, korábban alapszemináriumot, néhány éve technikait illetve klinikait. Amit ebből még szeretnék kiemelni, hogy a klinikai szemináriumnak a bevezetése egyébként az ő nevéhez fűződik, ugyanis Bori szorgalmazta, hogy vegyük át ezt a képzési elemet a nemzetközi gyakorlatból. És Bori érvelése, elkötelezettsége meghozta a gyümölcsét, ez a kedveltté és népszerűvé vált elem megtalálta a helyét a képzési folyamatban és beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Nemcsak a rendkívül magas színvonalú felkészültsége példaértékű sokunk számára, hanem a stílusa is. Borira oktatóként nagyon jellemző, hogy abban igyekszik segíteni a kollégákat, hogy saját hangjukat megtalálják; nem a szabály vagy technika megtanulására helyezi a hangsúlyt, hanem arra bátorít, hogy mindenki kísérletezzen, mindenki találja meg, hogy az ő személyiségéhez mi illik, neki mi működik.
A képződőkkel maximálisan partneri, kollegiális légkörben igyekszik megszerettetni az elméletek iránti érdeklődést és sok tanítványa visszaigazolja ennek sikerességét, Bori mellett szerették meg az elméleteket. Ebben is nagyon hangsúlyozza, hogy nem létezik egyetlen ortodox vagy elvárt útvonal, rendkívül nyitott arra, ki hogyan gondolkodik, és arra biztatja a képződőket, hogy mindenki találja meg melyik elmélet áll hozzá közel.
Bori számára egyébként a tanulmányai során vált egyre világosabbá, hogy a terápiás, analitikus munka kétszemélyes, és ebből egyenesen következett, hogy később a kapcsolati-relational irányzat elkötelezett bevezetője lett a hazai szcénában. Borit mindig az a technika érdekli igazán, ami arra fókuszál, hogy az ember saját magát hogyan tudja felhasználni, alakítani, önmagát alkalmassá tenni, saját pozitív részeit erősítő módon alkalmazni, és emellett saját negatív részeit hogyan tudja kezelni. Ebből az érdeklődéséből, szemléletéből következik mai előadása az autentikus, személyes jelenlétről a terápiában, méghozzá a Borira jellemző kissé provokatív, lényegre tapintó és megmozgató kérdésfeltevésekkel.
Röviden szólnék írásairól és előadásairól, melyekben elméleti alapossága mellett mindig érezhető, ahogyan a gyakorlat legfontosabb kérdését feszegeti: mi segít a leginkább a páciensnek? Kritikai gondolkodása révén semmit nem vesz készpénznek, mindenben érteni szeretné, mi hogyan működik. Számtalan publikációi közül néhányat említenék, melyek számomra is rendkívül izgalmas és alapvető írások.
A Biológia és pszichoanalízis találkozása a kényszeres jelenségek magyarázatában, az Érzelemszabályozás a terápiás diádban, A kapcsolati fókusz szerepe a szupervízióban és A nemi identitás kérdései a klinikumban, utóbbi kettő Adrigán Erzsivel közös írásai.
A Lélekelemzésnek nemcsak aktív szerzője, hanem 10 évig gondozta is. A 2006-ban indult a Lélekelemzésben kezdetben szerkesztő volt, majd 2010-től a vezetőség tagjaként az izgalmas szerkesztői munka mellett a kevésbé hálás szervezési és terjesztési feladatokban is oroszlánrészt vállalt a nyomdai kapcsolattartástól a példányok fuvarozásának megszervezéséig. 2016-2018-ig pedig a Lélekelemzés főszerkesztője volt.
Az egyesületi bizottsági munkákban rendkívül elkötelezett kollégának ismertem meg, az Oktatási Munkacsoportban, majd a Tanulmányi Bizottságban annak tagja és elnökeként roppant aktív és termékeny munkát végzett a képzés megújítását célzó témák kidolgozásában.
Többéves közös munkáink során odaadó, nagy teherbírású és főképpen nagyon segítőkész kollégaként ismertem meg Borit, akinek mély empátiája, lényegre tapintó kérdésfelvetései olyan látásmódot közvetítenek, melyek a klinikai munkában és az egyesületi életben egyaránt példaértékűek.

Megtisztelő érzés, hogy elsőként gratulálhatok a Ferenczi Emlékérem díjához.

Budapest, 2023. október 7.                                                                                                                          Szajcz Ágnes

Elhangzott a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 29. konferenciáján, 2023. október 7-én, a Ferenczi emlékérem átadásán.

Az alábbi videókat csak az Egyesület tagjai láthatják bejelentkezés után.